Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)

2. Leszámolások - 2.4. A bíró és a történész (A Sofri-ügy, egy olasz eset)

történetet kell alkotnia, amely alapján ítélkeznie kell. A történésznek nem feladata az ítélkezés, feladata viszont, hogy amikor a bíró bizonyítékok hiányára hivatkozva elvet egy-egy részletet, ő az egészből, a kontextusból vett elemekkel kitöltse a réseket.314 Ott tehát, ahol a bírónak meg kell állnia, a történésznek szükséges, de legalábbis lehetséges továbblépnie.

A forradalom és a rá következő megtorlás kutatójaként két fontos következtetést látok lehetségesnek levonni. Ginzburg egyetlen halvány utaláson kívül kísérletet sem tett annak felderítésére, hogy amennyiben nem úgy történt a gyilkosság, ahogy azt a vádlott-tanú vallomása alapján a bíróság rekonstruálta, akkor mi történhetett a gyilkosság napján Milánóban a meggyilkolt Calabresi felügyelő háza előtt, illetve mit csináltak ebben az időben azok, akiket a gyilkosság címén elítéltek. Ebből az következtethető, hogy egy koncepciós vagy pusztán csak prejudikált perből nem tárható fel a valóság. Ez a forrás mindössze - vagy talán csak elsősorban - annak feltárására kínál lehetőséget, hogy mi nem történt, de az, ami történt, nem rekonstruálható. Bizonyítékok alapján nem feltárható részek (rések) következtetések és analógiák segítségével történő feltárására (kitöltésére) csak akkor van lehetőség, ha ehhez kellő mennyiségű és biztos ismerettel rendelkezünk.

1956-ról sokat tudunk. Talán helyesebb lenne azt állítani, hogy sokat vélünk tudni. Ismereteink, különösen a tömegakciókról való ismereteink nagy része ugyanis éppen a periratokból nyert információkon alapszik, márpedig amennyiben ezek - legalább többségükben - valóban koncepciós perek voltak, akkor hasonlóan nem kínálnak választ arra a kérdésre, mi történt valójában, mint a Sofri-ügy iratai. Ginzburg meg sem próbálta feltárni, mi történt valójában, mivel ahhoz nem állt rendelkezésére elegendő információ: az ürességből csak néhol tűnt elő egy- egy nyom. Ötvenhat kutatója nem ürességet talál, néhány használható nyommal, hanem a megtorlás hordalékát, az ötvenhetes történeteket, amelyek rátelepültek ötvenhatra, és lerakodtak, mint a guanó, keményen, vastagon. De Ginzburg könyve azt is bizonyítja, hogy ez a guanó eltakarítható, és akkor előtűnhetnek az igazi nyomok. Másfelől ötvenhat kutatója kedvezőbb helyzetben van, hiszen az ő tárgya egy letűnt kor, amelyből nemcsak egy konkrét ügy iratait vizsgálhatja, hanem feltárhatók azok a politikai, ideológiai, gazdasági, kulturális és társadalmi vektorok, amelyek együttesen formálták a vizsgálat tárgyául választott esetet. De nehezebb is a dolga, hiszen nem egyetlen perre kell figyelnie, hanem perek sokaságára: a megtorlás eljárásai egymásra épültek, a rendőrség és a bíróság is tényként használta azokat az elemeket, amelyeket a korábbi ügyekben „feltártak”, és amelyek azóta részévé váltak ötvenhatról való tudatunknak, ismereteinknek.

314 Ginzburg, 2002, 114.

89