Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)
3. Gyilkosság különös kegyetlenséggel (Tóth Ilona és társai tragédiája) - 3.10. Tóth Ilona megtörése
Az iratok alapján két történet írható. Az egyik az 1957-es ítéletben leírt konstrukció dokumentumokban, levéltárakban őrzött aktákban rögzített tényekre alapozott korszerűsítése. Az ötvenhetes történet korszerűsítése, hozzáigazítása a demokratikus normához, annak elismeréséhez, hogy ami 1956-ban történt, az nem ellenforradalom, hanem forradalom és szabadságharc volt, véres és kemény, néha szükségképpen drákói eszközökkel vívott harc, amelyben a kém vagy áruló megérdemelt sorsa volt a halál. Tóth Ilonáék tragikuma eszerint az, hogy Kollár nem az volt, aminek vélték. A történetet imigyen elbeszélő ötvenhatból eredezteti ötvenhetet, a forradalomra, annak akcióira adott, a hatalomba visszakerültek szempontjából logikus reakciónak tekinti a megtorlást. Az ötvenhetes történetekből próbálja rekonstruálni ötvenhat történetét, a megtorlás tükrében látja és láttatja a forradalmat. Ha tényszerű történetmondó, ragaszkodik a dokumentumokban megőrzött tényékhez, és semmivel sem állíthat többet, mint amennyit forrásai tartalmaznak, hiszen úgy elszakadna alapjaitól. Nem adhat választ az óhatatlanul felmerülő kérdésekre, hiányosságokra, logikai ellentmondásokra, ha azokra nincs válasz az iratokban. A peres eljárás egyetlen résztvevője sem indokolta meg soha, miért találták gyanúsnak Kollárt, miért vitték a Domonkosba, és ott miért vették át. Ennek a történetnek nincs eleje, amelyből mindennek következnie kell. Ennek a történetnek atomjaira hullik a közepe, mert abban minden indokolatlan. Csak a vége lezárás, amely lezárta három fiatal életét, akiknek soha nem tapadt vér a kezükhöz. De ebben a történetben sem magasztosodhatnak forradalmárrá, hőssé az ötvenhetes történet elvetemült, szadista ellenforradalmárai, az iratokban ugyanis semmi erre utaló jel nincs Tóth Ilona egyetlen, M. Kiss Sándorék által jogosan teljességgel valószerűtlennek mondott történetén, a szovjet páncélosra dobott kézigránáton kívül. Az iratokban ránk hagyott tények alapján a kivégzetteknek egyetlen cselekménye írható csak le: Kollár megölése. Mivel azonban Kollár nem volt kém, nem volt ávós, nem volt besúgó — az iratok egyiket sem bizonyítják -, megölése sem forradalmi, sem hősi tettnek nem tekinthető. Eszerint a szigorúan a dokumentumokra alapozott történet szerint Tóth Ilona és kivégzett társai legfeljebb hőstettek nélküli hősök, forradalmi szerep nélküli forradalmárok. A másik történet ugyanezeknek a forrásoknak az újraértelmezésére, a források tömegében elvétve fennmaradt valódi nyomokból levonható logikai következtetésekre épül. Mivel elbeszélője nem csupán szkeptikus, hanem gyanakvó a - megtorláskori és a rendszerváltozás után született - forrásokkal szemben, nemcsak azt keresi, ami bennük, hanem azt is, ami mögöttük, körülöttük, alattuk, fölöttük van. Elválasztja ötvenhatot ötvenhéttől, a forradalmat nem a perek okának, hanem pusztán ürügyének - egyben ugyanilyen mértékben az 1956 vagy 1953 előtt az 567
