Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)

1. Számadás a leszámolásról - 1.4. A megtorlás rendszere

egyoldalúan csak a terhelő adatokat gyűjtik össze, csak a terhelő vallomásokat tevő tanúkat hallgatják ki.”157 Az adminisztratív osztálynak sem volt ajánlatos kritizálni a belügy munkáját, vagyis a megszorítás, hogy mindez a nyomozók „egy részére” jellemző, érthető úgy, hogy jelentős részére vagy akár többségére. Ebből pedig az következik, hogy a bírósági tárgyalást alapvetően meghatározó rendőrségi jegyzőkönyvek jobb esetben is csak az érem egyik oldalát mutatják. A vádlottak a bíróságon elmondhatták, amit védelmükben fontosnak tartottak - ha függetleníteni tudták magukat a tárgyalóterem nyomasztó légkörétől, és nem fojtották beléjük a szót —, de arra ritkán volt módjuk, hogy állításaikat tanúkkal is bizonyíthassák, a védelem bizonyítás-kiegészítési indítványait a bírák rendre félresöpörték. Nem kellett tudniuk az imént idézett feljegyzésről, a nyomozati munka abban jelzett fogyatékosságairól. Az indítványokat azzal utasították el, hogy a bíróság nem folytathat nyomozást, a körülményeket a rendőrségi vizsgálat során kellett volna tisztázni, a terheltnek akkor kellett volna megtennie indítványát.

Kádár talán az 1KB 1957. június 22-i ülésén, a készülő Nagy Imre-perrel kapcsolatban fogalmazta meg leginkább egyértelműen a megtorlás végrehajtóinak feladatát: „a bűnügyi vizsgálat az októberi ellentámadás tényeinek a felderítésére irányuljon”.158 Tények feltárása és nem vádak koholása volt tehát a feladat, de miközben látszólag a valóban történtek felderítését, valójában a történtekről adott hamis, ideologikus értékelés igazolását állította feladatul a szervek elé. Nem a valóság, hanem egy virtuális valóság tényeinek a feltárását. Nem a forradalomét, hanem az „ellenforradalomét”. 1956. december elején az IKB, még azelőtt, hogy a történtek feltárása és elemzése lehetővé tett volna bármilyen alapos értékelést, ötvenhatot ellenforradalomként kanonizálta, megnevezte annak okait, leírta legfőbb jellemzőit. A megtorlás aktorai tehát csak és kizárólag az „ellenforradalom” tényeit tárhatták fel. A feltárt tények valóságtartalmának legfőbb kritériuma az volt, hogy illeszkedjenek a pártvezetés által adott értékeléshez, amely pedig nem a valóságon, hanem annak inverzén alapult. Ez adta azt a koncepcionális keretet, amelyhez a vallomásokat hozzá kellett igazítani, amelybe a vallomásokat bele kellett „gyömöszölni”. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a vádlottak történeteit egy azokétól idegen keretbe - koncepcióba - kellett beleerőszakolni, hanem azt is, hogy azokat a nekik keretet adó valósággal szögesen ellentétes virtuális valóságba kellett beleerőltetni. Ahogy az elbírált cselekmények kerete a valóság inverze lett, úgy és attól váltak a cselekmények is mássá, az ítéletet megalapozni képes bűncselekménnyé. A valóság tényei helyett a hamisság fényeivé. Ebben a

157 Zinner, 2001, 280.

158 Zinner, 2001, 223.

52