Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)

JÓKAI MÓROK - MIKSZÁTH KÁLMÁN: Jókai Mórok

Behívattam a Zsuzsi szakácsnét, az a gyanúm volt, hogy a kéziratomat olvasta. Honnan tud maga annyit Jókairól? A Zsuzsi vállat vont. Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelőtt egy bankárnál voltam házvezetőnő s annak a leánya, mintha barátnője volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított. És a kisasszony kitől tudta? A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat. Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat? Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónője, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták. No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után, de hiába. A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befúrja az országor, rerjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja. Bizonyosan én sem látom jól (hiszen én is el vagyok varázsolva, mint a többiek) s még bizonyosabb az, hogy semmi újat sem tudok róla mondani. Hár mit tegyek? Lerajzoljam őt magát, alakját, arcát, szelíd kék szemeit, lágy, mélabús hangját? De hiszen öt perc múlva e helyen fog ülni, látni és hallani fogjuk őt! Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vag)" pedig nag)' képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdőnek: „Csitt, erdő, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!" Volt-e már olyan ostoba léhűtő, aki rákiáltott a patakra: „Megállj; ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csacsogj ezen a hangon!" Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppenúgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok. Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagya marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: „Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!"