Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)

EGY BUDAPESTI ÍRÓ MŰHELYEI - JÓKAI MÓR: Kertészgazdászati jegyzetek

Ha a hegyoldalakat rigoloztatjiik, lonkázás nélkül, a nyári záporok mind el fogják hordani a fölforgatott földet. Ezt is megmondom, hogyan csináltam én. A domb oldalát kivágattam lonkákra; ami kő kijött belőle (sok rossz kő!), abból rakattam gátat, mellvédet, falat a lonka külső szélére, a belső részén pedig ásattam méternyi mély és szint oly széles árkot; azt meghordattam jó termőfölddel, ami van elég a szilvásban s ott haszontalan szaporítja a bogáncsot; úgy ültettem bele a szőlőt. S ezen a helyen díszlenek legjobban a szőlőtőkéim. A sok rossz kő, most gáttá emelve, hármas jó szolgálatot tesz; először megfogja az esővizet; ez pedig a főfeladat, hogy az istenáldotta esővíz ne szaladjon le a hegyoldalon, magával hordva a termőföldet, hanem maradjon ott a szőlő árkában; az esővíz még a kőport is megtermékenyíti; - másodszor megfogja a napot; a fal melegétől érik a szőlőfürt; - és harmadszor megfogja a szelet. (Pedig ha szőlővirágzáskor egy északi vagy nyugati hideg szél jön ránk, az az egész termésünket megdézsmálhatja.) Ez ám a kertészgazdának a nehéz tudománya (aki hegyvidéken lakik): megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet. (íme az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban!) Az én istenadta szőlőim De mi legyen azzal a szőlősgazdával, aki se nem rigoloztathat, se nem lonkáztathat; akinek hozzávaló pénze „van, de nincs"? Ez a jegyzetem ugyan inkább a „szőlőültetés" rovatába tartozik; de mégis itt hozom elő, mert ez ád valami eszmét a rigolozás, vagy nem rigolozás kérdésében. Tehát úgy történt az, hogy mikor rávetettem a fejemet, hogy az elpusztult és pusztulóban levő szőlőimen valahogy segítsek, hát amerikai szőlőket is hozattam. Gyökeres vesszők voltak, a kecskeméti állami szőlőiskolából: ötféle fajta. Herbemont, Othello (direkt-termők), azután Jaquez (ez is direkt-termő, de csak mégis jobb beojtani, ámbár a bora tintának igen jó, nem is nagyon poloska zamatú), azután Solonis és Riparia Sauvage. Ezek bodzabogyót teremnek és nemesítendők; mind a „vitis Labrusca" fajhoz tartoznak (akit még boldog Diószeghy és Fazekas nem ismerének). A Riparia Sauvage vesszeje nagyon nyurga volt, én tehát, nehogy a napszámosok tavalyi babszárnak nézzék s kikapálják, az elültetéskor minden vad Ripariatő mellé leszúrattam egy hazai venyigét jelzőkarónak. Tavasszal az én jelzőkaróim hamarább kihajtottak, mint a gyökeres Riparia Sauvage.