Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

HERMAN DE LIAGRE BÖHL: A lila kísérleti terep

dig nagy reformernek mutatta be és a modern várospolitika megteremtőjének nevezte. A radikális liberális Tak mindig is szimpatizált a munkásmozgalommal. 1899-ben aztán bejelentette, hogy szocialista lett, és belépett a szociáldemokrata pártba. 0 teremtette meg a pártban a vörös várospolitikát. Csatlakozása után szinte azonnal megfogalmazta azt „a városirányítással kapcsolatos új tant", amelyet röviden csak „modern városirányításnak" nevezett és amely a párt által 1919-ben elfogadott Tekpülésprogram alapját képezte. így jött létre közvetlen folytonosság a radikális és a szociáldemokrata várospolitika között. 1907-ben meghalt Tak és eszméit immár Wibaut és De Miranda valósította meg. Amint az már az előzőekből is kiderült, a húszas években a város elsősorban nagyszabású, tervszerűen végrehajtott építési projektek koordinátoraként, illetve kivitelezőjeként ért el sikereket. Az akkori teljesítményeket néhány, egymást jól ismerő várospolitikus határozott fellépése tette lehetővé. A „Hatalmasnak" becézett Wibaut a pénzügyekért felelt, a megszállottként dolgozó De Aliranda a lakásügyi programot szervezte, Willem de Vlugt (1875-1945) a szigorú kálvinista vállalkozóból lett polgátmester, a szocialista Arie Kepler (1975-1941) pedig, aki a Városi Lakásügyi hivatalt vezette, nem ismert lehetetlent. Ráadásul az 192l-es területcsatolások révén megszületett Nagy-Amszterdam, és immár bőségesen állt rendelkezésre felhasználható földterület. A környező települések, Watergraafsmeer, Sloten, Buiksloot, Nieuwendam és Ransdorp annektálása révén a főváros területe egy csapásra a négyszeresére nőtt. Egyik pillanatról a másikra Amszterdam rengeteg olcsó építési területhez jutott, és a rákövetkező években gombamódra nőttek ki a földből az újabb és újabb kertvárosok. A város déli részében megvalósult a Berlage-féle rendezési terv. A városvezetők ekkor már jó félévszázada készítgették a belváros kialakításával, a lakásépítéssel, a szolgáltatások és a közlekedés megreformálásával és a kikapcsolódási lehetőségek megteremtésével kapcsolatos, tudományos vizsgálatokkal megalapozott, hosszú távú terveket. Az európai polgárságot 1850-től kezdődően foglalkoztatta a tervszerűen kialakított, monumentális városmag lehetősége, amelyre Párizs szolgáltatta a leg(el)ismertebb mintát. A holland fővárosban azonban sokáig kudarcot vallott minden ilyen irányú próbálkozás. A tizenkilencedik századi „projektfejlesztő", Samuel Sarphati (1913-1866) csak az első lépésekig jutott el, és az amszterdami várostervezők által 1860 és 1870 között a külső csatornagyűrű mögötti területekre készített városrendezési tetveket is mind elvetették vagy örökre elhalasztották. Amikor az 1901-es lakástörvény a tízezernél több lakossal rendelkező települések számára kötelezővé tette a rendezési tervek készítését, Amsztcr-