Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

PAUL VAN GELDER: Barátok és stricik, wakaman és loverboys

A prostitúció különböző formákban működik. Irr most figyelmünket mindenekelőtt a kirakatbordélyokra és az utcai prostitúcióta összpontosítjuk. Amikor 2000-ben eltörölték a bordélytilalmat, a hivatalos működési engedéllyel rendelkező kirakatbordélyok és szexklubbok tulajdonosai makulátlan „üzemeltetőkké" minősültek át. Az „üzemeltetők" és a korábbi „szobáztatók" immár hivatalosan teremtenek alkalmat a prostitúcióra. Ez az írás nem róluk szól. Először azok az afro-suriname-i stricik keltették fel a figyelmemet, akik a hatvanas évek végén a hírek állandó szereplői voltak. Az Egyesült Államokban ebben az időben jelentek meg az úgynevezett blackpimpek, akik sokkal határozottabb képet alakítottak ki magukról. Ezért döntöttem úgy, hogy az amerikai irodalom alapján vizsgálom az afro-suriname-iakról rendelkezésre álló, igencsak korlátozott anyagot. A második világháború óta a holland kutatók egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a stricik világa iránt. Az általuk feltett kérdések több-kevesebb párhuzamot mutatnak annak a társadalmi kontextusnak a változásaival, amelyben a stricik tevékenykednek. A változó kutatási érdeklődés rövid bemutatása után figyelmemet teljes egészében a marokkói loverboyokra összpontosítom. Az itt közölt adatok közül a velük kapcsolatosak a Iegátfogőbbak és a legrészletesebbek. írásom főszereplői tehát a marokkói loverboyok, akik nemzetközileg nem túlságosan, Hollandiában viszont meglehetősen aktívak. Az afro-suriname-i „stricik" megjelenése az amszterdami vörös lámpás negyedben A hatvanas évek végén Arie Elpert, alias Hering Arie könyvet írt arról, milyen tapasztalatokat szerzett Amszterdamban, amikor lányokat futtatott. Épp akkoriban indult meg az egykori gyarmatról, Suriname-ból az a bevándorlási hullám, amely aztán az 1980-as katonai hatalomátvételig megszakítás nélkül tartott. Hering Arie azt itta, hogy egyte több afro-suriname-i jár szórakozni a vörös lámpás negyedbe, mert a város más részeiben a suriname-iak nem felrétlen szívesen látott vendégek. „Sok ide érkező suriname-i, mihelyst lehetősége nyílik rá, nyomban beleveri magát az élet sűrűjébe. Néhány újság viszont azt a benyomást kelti, mintha Amszterdamban minden néger strici volna. Ez persze ostobaság. A többség rendes párkapcsolatban él. Magam is ismerek rengeteg olyan négert, akiket taszít és szégyennel tölt el fajtársaik tevékenysége" (Atie, 1986:149).