Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Koszos, büdös, de szeretni kell

-Azt hittem, hogy művészemberként inkább a hangulatos kávézókat, a felújított régi épületeket, a kulturált portálokat fogja említeni. -Azok is fontosak, de számomra elsődlegesek az emberi kapcsolatok. Az például, hogy ha meglökik az embert az utcán, akkor mondják-e, hogy pardon. - És mondják? - Itt nem mondják. Dc New Yorkban például, ami eléggé vad hely hírében áll, ott mondják. Sétál az ember az utcán, nekimegy a legdurvább kinézetű figura, és azt mondja: sorry... - Igaza van, Budapest ebből a szempontbé)l ma már kiszámíthatatlan. Egy szakadtabb kocsmában például régebben két dolog miatt lehetett begyűjteni egy komolyabb fülest: vagy a kormányt kellett dicsérni, vagy a Eradit szidni. Ma már minden különösebb ok nélkül is beleköthetnek az emberbe. Szóval jobb, ha semmin sem lepődünk meg, de mindenre felkészülünk. - Sajnos, ilyen Budapest. Pedig mennyivel jobb lenne, ha kicsit kedvesebbek lennének egymáshoz az emberek. Ma már New Yorkot említettem, mondok még egy ottani példát. A Central Parkban fantasztikusan jó koncertek vannak, és én imádom a zenét. Több estét, éjszakát is eltöltöttem ott, és mindig azt éreztem, mintha itt mindenki mindenkinek a barátja volna. Egyáltalán: mintha valami óriási házibuli szerveződne minden este, egyébként vadidegen emberekből. - On szerint itt is erőre kap majd az általános kedvesség? Optimista? - Igen. Bár tudom, hogy nagyon sok időnek kell még eltelnie ehhez. Budapest nagyon jó hely. Alkalmas erre. Tudom, hogy ez az őrületes tempó, cz az indulatos légkör, ami ugyan most elviselhetetlen, motorja annak a változásnak, amitől előbb-utóbb kialakul itt egy kiegyensúlyozott polgári társadalom, ami most küzdi ki magának a helyet. Szóval hosszú távon optimista vagyok, igaz, nem boldogít, hogy mindezt nekünk kell végigszenvednünk. - Ebből a szenvedésből a fotóalbum is megmutat valamit. Lerobbant, ám egykor csodálatos épületek, koldusok... -Mindez hozzá tartozik Budapesthez. Egy kopott épületben egyébként több a mese, a bennszorult anekdota, ettől tartalmasabbjobban fotózható. De azért én azt szeretném, ha ezek a mesék a történelemkönyvek lapjaira szelídülnének, s ezeknek a szerencsétlen, elesett embereknek a sorsa megoldódna. És nagyon együttérzek velük, ezt talán első könyvem, a Búcsú a cigánytelepről képei is alátámasztják. De sokszot meg azt gondolom, nehéz azokon segíteni, akik nem hagyják. Mátpedig a nagyvárosi nyomorultak között sok ilyen van.