Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Amiről naponta beszéltünk

funkcióváltása hosszabb távon megállíthatja ezt a leromlási folyamatot, a lakótelepek esetében azonban a városon belüli elhelyezkedésük miatt sokkal nehezebb a beavatkozás. Ha eg)' lakótelepről elterjed, hogy „lerobbant", akkor megállíthatatlan a pusztulás. - On említette, hogy bizonyos mértékig ellensúlyozhatok ezek a folyamatok. Hogyan? - Számos kutatás, elemzés készült. A lényeg azonban az, hogy a polgárt érdekeltté tegyük abban, hogy beruházzon egy lakásba. Márpedig kinek van pénze lakást építtetni, illetve vásárolni? A középosztálynak. Ok viszont garanciát várnak arra, hogy a lakókörnyezetük is biztonságos és kulturált lesz, illetve a lakás később bizonyos többlettel újra értékesíthető. Ez az önkormányzatok nélkül nem megy. A kifogás gyakori: nincs pénz. Nos, szerintem a belső kerületek V., VI., VII., VIII., IX., és XIII. az értékesítések révén elő tudtak teremteni annyit, hogy az a vállalkozói alapon induló rehabilitációt segítse. Rá kellene szánniuk magukat. A jogi garanciákat mindenképpen az önkormányzatok adhatják ehhez. Egyébként a rehabilitációnak több technikája is ismert. Az egyik a tömbrehabilitáció, amikor egy egész lakótömböt építenek át, a környezet azonban a régi marad. E szerint az elmélet szerint a tömb olyan kisugárzással rendelkezik, hogy a környezetét ezáltal átalakítja. A VII. kerület példája azonban azt mutatja, hogy a gyakorlatban a környezet romboló hatása inkább érvényesül. A rehabilitációs tömb lakói bezárkóznak, igyekeznek kiválni környezetükből. Nagyon sok pénzzel viszonylag kis eredmény. A másik a „városkapu" elmélet, amikor egy csomópontot választanak ki és azt rehabilitálják. A gyakorlatban ez sem működik. A harmadik megoldás viszont biztató. Egy nagyobb területet megvásárol, annak egy darabját értékesíti, és az ebből befolyt pénzből kiépíti az infrastruktúrát, így lehetőséget teremt a vállalkozóknak a gazdaságos beruházásra. Ezt képviseli a SEM IX. Ez nem látványos, viszont hosszú távú megoldást jelenthet. A negyedik változat alapja: le kell mondani arról, hogy az itt található százezer lakást rehabilitáljuk. Ezeknek csak egy részét kell teljesen felújítani, modernizálni, a másik felét lakhatóvá kell tenni, minimális ráfordítással. Ezt két tényező is indokolja: egyrészt nincs elég pénz, másrészt tudatosítani kell a tényt, miszerint nem lakhat mindenki luxuslakásban. Mindig lesznek olyanok, akik átmenetileg vagy hosszabb ideig ilyen lakást tudnak csak finanszírozni. Nekik ezek a szerényebb körülmények felelnének meg. A legoptimálisabb megoldás valószínűleg e két utóbbi módszer együttes alkalmazása lehetne. 1994. július 1. Szálai Anna