Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

a hőségtől, már akkor leszögeztem: inkább a fortyogó aszfalt és a fonnyadó lomb, mint a városi tél. Meggyőződésem, hogy nincs rondább dolog, mint latyakkal övezett, piszkos hókupacokat kerülgetni, a fél nyolcas virradat és a négy órás alkonyat közötti áthatolhatatlan szürkeségben bóklászni, állandó lámpafénynél. Ennél már csak az rémesebb, hogy december van, a Mikulás lihegve kapaszkodik fel a panelházak rücskös betonján, és közben zuhog az eső. Fél órája, amikor még nem volt ilyen reménytelen, sarkvidéki sötétség, kinéztem az ablakon. Az ötödik emelettől még ragyogó időben is felejthető panoráma tárul az ember elé, a meghitt óbudai utcácskák helyén pöffeszkedő ázott betonszörnyek riasztóan csúfak tudnak lenni. Fél órája, amikor kinéztem, szinte kézzel fogható volt a kosz - a város kötésig állt a nedves, füstös, szürke mocsokban. Ilyenkor mindig nagyon sajnálom az unokahúgomat, aki nekem pont derékig ér, és a napi óhatatlan séták során - óvodába be, onnan ki - még egy felnőttnél is jelentősebb mennyiségű ólmot, bonyolult képletű nyomelemet gyűjt össze a tüdejében. A nagymamám sem szellőztet már a megszokott alapossággal, talán egyszet felnézett Ferenc körúti házunk homlokzatára, és meglátta: pont az. ő ablaka felett, a második és harmadik emelet között válik el a fekete és a szürkésnarancssárga sáv egymástól. Pedig gyerekkoromban még a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozott a nagyival könyökölni az ablakban, kibeszélni a lent sétálókat, számolni az autókat. A helyzet azért mégsem reménytelen. Anyámat a minap felkereste egy közvélemény-kutató, akit a főváros küldött. Szombat délelőtt volt, anyám a végén persze elfelejtette megfőzni a velős csontot, hiába fentük rá a fogunkat. A család mégis elégedett, mert több visszatérő kérdésben is megüzenhettük a Demszkynek, hogy már nem kapunk levegőt. Most várjuk a választ. Egy időben célcsalád voltunk. Ez azt jelenti, hogy kidobott minket a számítógép, és onnantól kezdve a legváratlanabb pillanatokban felhívtak valamelyikünket, és megkérdezték, mit gondolunk. 1987-ben, amikor Budapestet betemette a hótakaró, és elnémult minden telefon, csak egyetlen hívás tudott befutni hozzánk. A közvélemény-kutatók voltak, engem kerestek pesti egyetemista hajadon, 165 centi -, s kérdezték, szerintem lehetett-e számítani a hóra.