Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

Az út, amely sehonnan sehová nem vezet A szakemberek és a közvélemény megegyezik abban, hogy a műemlék értékesebb a többi épületnél, miután olyan történeti, művészi, esztétikai értékekkel rendelkezik, amelyek kiemelik a házak tengeréből. Ettől műemlék. Mit kezdjünk azonban azokkal az épületekkel, amelyek történetisége, művészi értéke negatív? Amelyek rossz emlékeket ébresztenek, vagy kompromittált politikai, művészi irányzatokról vallanak? Lehet-e műemlék a kétszer is gyászos szerephez jutott Andrássy út 60. vagy egy olyan épület, amely stílusával emlékeztet leszetepelt korszakokra? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem egyértelmű a válasz, amelyekről régóta vitatkoznak a műemlékesek. A nálunk szerencsére csak rövid ideig (1951-54) megkövetelt sztálini építészeti stílus, az úgynevezett szocreál műemléki megítélése körüli vita újabban feléledt. Az tette időszerűvé, hogy a Népstadion melletti szoborparkot el akarják bontani, hogy a közelgő atlétikai Európa-bajnokság idejére edzőpályát építsenek a helyére. Érték-e, védendő-e ez az együttes? Azzal nagyjából mindenki egyetért, hogy a Népstadion a szocialista realizmus magyar építészetében a legjobb alkotás. Nem csoda: két kitűnő építész, Dávid Károly és Janáky István műve. Ők ugyan egy igazán modern stadiont terveztek, de politikai okokból kénytelenek voltak tervüket átdolgozni, elrontani, szerencsére csak annyira, hogy a mű még szép, még mindig jó maradt. Ehhez tetveztették hozzá az egy rossz ügy gyászos kiszolgálójává tett, egyébként jeles szobrász, Pátzay Pál irányításával az Ifjúság útjának nevezett monumentális szoborparkot. A hatalmas, többszörös életnagyságú szoborcsoportokat a korszak legjobb szobrászai: Somogyi József, Kerényi Jenő és mások készítették, lelkesen ünneplő, sportoló, felvonuló, táncoló fiatalokat ábrázolva, minthogy akkortájt csak ünnepelni volt illendő. A széles, impozáns útvonal sehonnan nem vezet sehová, tekintve, hogy a stadionnak onnan nincs is bejárata. Ha igaz, hogy az építészet meg a képzőművészet alkalmas politikai nézetek, ideológiák kifejezésére, úgy ennek bizonyításáta ennél plasztikusabb példa még nem született széles e honban. Műemlék-e hát a Népstadion a hozzá eszmeileg, látványilag szorosan hozzátartozó szoborparkkal? Vagy helyesebben: azzá kell-e nyilvánítani, tekintve, hogy most nem az? Védendő-e egy senki által vissza nem kívánt, rossz emlékű korszak kétségkívül legjellegzetesebb, önmaga keretei között legszínvonalasabb szoboregyüttese? Paradoxonnal élve: a múltat végképp eltörölni vagy a Rákosi-rendszert is a magyar történelem részének tekinteni