Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

A helyek éltetnek egy várost

placcot, és nem a szellem bajnokai. Bárcsak megnézhetnénk egy időgép segítségével, hogy a századelőn valóban az írók-költők voltak-e a kor hősei, a kávéházak, az éjszakák császárai! Vagy csak mítosz az egész? És akkor is a kor menedzserei, vállalkozói, gengszterei töltötték meg a helyeket, csak ők jelentéktelen epizódszereplői lettek a verseknek és novelláknak. Vagy tüdőbajosnak tetették magukat, mert akkor az volt a divat? A mai agorát pedig már nem akarja megénekelni egyetlen csenevész költő sem. Az Andrássy úton túl is van egy tér, a Jókai. De az már idegen bolygó. Közepénjátszótérrel. Csak az eltévelyedők néznek át néha mondjuk a Cactus Juice-ba. És mesélik a Téren, hogy arrafelé is történik valami, ott is élnek emberek. De senki nem tudja, mifélék. 1998. május 30. Sós B. Péter Helyszíni szemle: Tabán Félreértés ne essék: nem kétséges, hogy Ramon Novarro, Mae West, Rudolph Valentino vagy Pola Negri finoman szólva is korszerűtlen mozisztár. Modoros, szemrebegtetős, patetikus. Olyan, akit egy harmadosztályú színészképzőből is kihajítanának ma már. És mégis. Az embernek néha elege van a mogyoróagyú gyilkosokból, a szüntelenül ropogó fegyverekből, a tűzesőből és a kaszkadőrtruvájokból, és ilyenkor az igazi mozista a bájos régmúltat morzsolgatja. A túljátszós, olajos hajú, idejétmúlt kedvenceket idézi, el nem felejtve a hozzájuk tartozó lepattant filmszínházakat. A mozizongotistával, a nyikorgó faszékekkel, a perecessel és az elképesztő munkával megfestett vászon reklámtáblákkal. Volt egyszer egy filmes kultúra Budapesten, ám a fővárosi mozik az elmúlt években, évtizedekben sorra estek el. Halott a Bányász, a Balaton, a Bástya, a Rákóczi, a Sziget, a Tátra, a Híradó; hajnalig sorolhatnánk. Pöffeszkedő multiplexek vették át a hatalmat, de ne tévedjünk: ezek nem mozik. Kéjes élménycsarnokok, dübörgő hatástemplomok, bárgyú látványkaszinók. Az érték úgy szorult a parányi túlélőkbe, mint kifulladófélben lévő futóba a szusz. Fontosak a még lélegzők, az életben maradottak. Még a legkisebb is, mint például a Tabán. Amely egy Pécsi Manó nevű úr jóvoltából már 1910 óta szögezi a vászon elé a mozistákat. Előbb Palotának, utána Krisztinának, majd 1990-ig Diadalnak hívták, ma Tabán, de már nemcsak mozi. Videoté-