Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

A helyek éltetnek egy várost

államosítás előtt övé volt fél Szekszárd, utána kegyelemkenyéren élt, bár évente kétszer kapott némi valutát távol élő rokonaitól. Akkor úgy osztogatta a százas borravalót, mint egy igazi, bőkezű grófnő. Minden áldott nap kilincselt a hivatalokban, hogy adják vissza végre a vagyonát. Mire megalkották a kárpótlási törvényt, meghalt. Kilencvennyolc éves volt. Matild néni is elmaradt. Őt Andor Tamás, a filmrendező kérte fel egy szerepre a Szemüvegesek című fdmjéhez. Matild néni csak hallgatta kerekre nyílt szemmel a mestert, még a kistányéron magát kínáló friss rigójancsiról is elfeledkezett. Akkoriban reggel hétkor még sorban álltak a Bambi előtt. A taxisok ide jártak kávézni a Fény presszó előtti droszttól. Nemhiába végzett Zsuzsika kávéfőző-tanfolyamot az Észak-Budai Vendéglátó Vállalat jóvoltából, a kisujjában volt a szakma. A dupla az hat gramm volt, egy szemmel sem kevesebb. Ő még megkönnyezte élete első borravalóját: cg)' forintot. A Bambi megélt három évtizedet, tulajdonos- és rendszerváltást. Csöndben zajlott minden - mélázik el Zsuzsika -, ha hallottunk is valamit, másnapra elfelejtettük. Az idő múlását az jelezte csupán, hogy eltűnt a gesztenyeszív a sütemények közül, és a Bambi az itallapról. Egyetlen üveggel azért megmaradt nekünk, ma ott díszeleg a fő helyen a kávépult fölött, nyakát műanyag őzike öleli hevesen. Valamikor - talán észre sem vettük - kicserélték a piros műbőr székeket, természetesen piros műbőr székekre, igaz, ezeknek már támlájuk is van. A Bambi nem korszerűsödik: a nagymama függönyére emlékeztető terítők állják az idő próbáját. Ide nem kell becsempészni a múltat. - Talán a vendégek mások - gondolkozik el a főnökasszony, Oszfolk Ottóné, aki tizenhat éves korában tanulóként kezdte a Bambiban -, talán a vendégek megváltoztak egy kicsit. A felszolgálőnő mindent észrevesz az arcokon. A régiek nyugodrabbak voltak. Hirtelen fontos lett a Bambi, és nemcsak a vendégeknek. - Minden héten megtalál valaki - mondja Oszfolkné-, hol azzal, hogy adjam el a helyiséget, hol játékgépeket akar valaki betuszkolni. Nemhiába: nagy hely, tágas hely-gondolom -, megfelelne banknak. Az a szerencse, hogy közel az iskola, és a ház sem enged semmiféle változtatást: nem lesz itt sem játékgép, sem biliárd. A régi főnököm a „belkerből" azzal nyaggatott: korszerűtlen a presszó, alakítsuk át sörözővé, pizzériává. Most annak ötül, hogy nem változott semmi. A Bambi rendületlenül tartja magát: utolsó bástya. Körülötte már elhullottak a kisebb boltok, önkiszolgálók, presszók. Ha megszűnne, a 20. század nyom nélkül adná át helyét a „legújabb" kornak. Fényképeken láthatunk ilyesmit, miközben elszorul a szívünk.