Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

Dickens, Gorkij, Dosztojevszkij serege. Szerda este, a metró előtt a Kalefen. Állt és nézett csak a Pócs. Aztán fél hétkor katonaforma egyenruhás fiatalok szaladtak a sor elé, pár asztalt hoztak, két nagy éthordót, néhány marmont, papírtányért, poharat, imádkoztak egy percet, mert ők voltak az Üdvhadsereg és kiosztották a vacsit. Es a sorban állók, nem törődve a bámulókkal, messziföldi fotósokkal, sétálókkal, hökkenőkkel, vigyorgókkal, döbbenőkkel, ülve, állva, guggolva, fekve, kövön, padon, kukán vagy marékból ettek, faltak, zabáltak. Mohón, kapzsin, kétségbeesve. A Moszkva teret belengte az évezredes éhség szaga. Ilyet a Pócs olvasott csak. Most látta, nézte. És szeme könnybe lábadt, keze ökölbe szorult. Gondolta: szégyen. A város szégyene. Kétmillió budapesti szégyene. Tízmillió magyar szégyene. Tizenötmillióé. Hogy emberek így élnek. Hogy így esznek. Hogy így etetik őket kinn a placcon. Nézte Pócs a kondért, és gondolta, hogy kijön a vacsi ötezerből. Négy embernek egy este a Kiskakukkban. Két tankolás. Rohadékok, gondolta Pócs. Rohadt Antall, rohadt Demszky, rohadt Pócs, gondolta Pócs. Világkiállítás, nemzetptopaganda, budapesti búcsú, kormánygettó. Rohadékok, gondolta Pócs... Aztán elfogyott a leves, és Pócs is odébbállt, mert már vagy heten lelejmolták. Következő szerdán Pócs Boldizsár megint jött a nagymamától. Megint nézett. De már kissé odébbről, hogy ne lejmolják le annyian. Nézett a Pócs. De mát szeme nem lábadt. Keze ökölbe szorult. De szomorú volt nagyon. A harmadik szerdán volt már ismerőse sok. Egyik mindig Adyt szavalt. Pócs Boldizsár rezignáltán nézte a sort. Nem sokáig, mert sietett. A negyedik héten átszaladt csak. Az ötödik héten meghalt a nagymama az ortopédián. Lehozta kedden Pócs a pakkot, papuccsal, köntössel, pápaszemmel, és többé nem járt a Moszkva tér felé. 1993. július 9. Bächer Ivein