Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

mit tehetnek egyebet, jó képet vágnak megcsalatásukhoz, és dicséretükre legyen mondva: a lovakkal barátkozgatókat továbbra sem hessegetik el. Krúdys színhelyen, Óbudán kezdett fiákereket futtatni Tóth Jánosné azóta már szigorúan családi, a férj és a feleség által jegyzett - vállalkozása, a Hintó Gmk. A századeleji hangulatoknak és a kocsikázni vágyóknak azonban nem akaródzott visszatérniük a Fő térre. („Halott hely" jellemzi Tóthné.) Hintósék ezért hamarosan a Margitszigetre telepítették lovaikat. Majdnem eredeti, bár síntől független, s egy operettszínésztől bérelt, ötven utasra méretezett omnibusz elé fogva őket. Az első, Tóthné jellemzését használva, tűrhető szezont azonban igen gyenge követte. Ismét a fiákerre tettek hát, s azóta, ötödik éve kitartanak mellette. Nem könnyű engem letázni, addig jártam a nyakukra, amíg meg nem kaptam az engedélyt, mondja Tóthné, s jelzi, hogy (míg a döntés joga a fővároshoz nem került) időnként a kerületi bürokráciával is hadakoznia kellett. Az üzletmenet persze most sem az igazi, legyint, és ezúttal valószínűleg nem a vállalkozók szokott sirámainak egyikéről van sző. Mert hosszas beszélgetésünk alatt (holott sokan kószálnak erre) a Hintő és a kérdezgetős elől ügyesen kitérő konkurencia két-két, lófogatú bérkocsija végig a droszton marad, a lovak pedig unalmukban egyik lábukról a másik háromra állnak. Ha a tapasztalásból indulunk ki, akkor újpesti szódásoknak és erdélyi agronómusoknak az átlagnál nagyobb az esélyük arra, hogy fiákeresek legyenek. Tóthék a szódásságból indultak gmk-t alakítani. „Eleinte ellene voltam, aztán csak-csak engedtem a férjemnek, aki nagy lóbolond, nyolcéves korában kapta az elsőt. Most meg már én sem tudnám elképzelni nélkülük..." tesz szemérmes vallomást a feleség. Tóth úr kovács, patkolókovács és kocsigyártó is; az itt parkoló, egyenként milliót érő két hintót is maga készítette. Hintó, mert bizony afféle öszvér inkább az ilyen kocsi. Két ló húzza, tehát fiáker; a felhúzható tető viszont az egyébként egylovas konflis sajátja. Hagyományos szépségűek az ívek, a formák, a sallangok, ám e furcsa kornak is megfelelnek a hintók: akkumulátor táplálja a világítást, az indexet (!), természetesen gumirádlis a kerék, és nem hiányzik a másik kötelező tartozék, a farzsák sem. (F-fel, hiszen a felfüggesztés helyére, nem pedig a zsák tartalmára utal az elnevezés.) Lovakról lévén szó, a kisdolog sem elhanyagolható mértékű, ám Tóthné szavaival: „Nem tehetek rájuk Liberót". Mire kell figyelniük még? - kétdezem, és Tóthné sorolja: Amire az utas, mielőtt dönt, vagyis, hogy tiszta-e a lő, a kocsi és bizony arra is, kiféle-miféle ember ül a bakon. Főnökasszonyi követelmény a fehér ing, a mellény, a kalap és a jó modor. Hintóéknál évek óta erdélyi magyarok dolgoznak.