Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)
MŰVEKRE VÁRVA - SÁRMÁNY ILONA Ecset által homályosan — Fővárosok és festőik
Minden kétséget kizáróan Turner művészete is inspirálta az új impresszionista városkép megteremtésében. Vele egyidőbcn James McNeil Whistler választott prózaian urbánus motívumokat, hogy azután szín-szimfóniákat varázsoljon belőlük. A hetvenes évek végétől fogva számos angol és skót festő követte kettejük példáit, majd a nyolcvanas években német festők is kezdtek újszerű utcaképeket festeni, ahol a veduta-témát az impresszionisztikus formakísérletek dominálják. Ha egyáltalán összefoglalható, hogy mi az impresszionisták és Whistler képein az újdonság, akkor az, hogy a festői látvány, a szín-, fény- és formajáték kerül a festő érdeklődésének a középpontjába, valamint az atmoszférikus effektusok. Ezáltal nem annyira a tárgyi motívum, mint inkább a hangulat, a futó pillanat minél hívebb visszaadása lett a cél. Mellette kevésbé jutnak szóhoz a veduták hagyományos alkotóelemei, az építészeti kulissza hű képe és a korábban szinte elengedhetetlen zsánerjelenet. Helyette a mozgás, az urbánus élet dinamizmusa kerül előtérbe, a város új embertípusai, mint a flaneur, a siető, anonim járókelő, esetenként a tömeg, és a sok konflis, fiakker vagy omnibusz. A különböző napszakok és a változó időjárás miatt szüntelenül változó fény- és színhatások iránt megnövekedett érdeklődés újfajta érzékenységet ébresztett a festőkben. Felismerték, hogy a táj (a „városi táj" is) a különböző időjárási viszonyoknak megfelelően állandóan változtatja érzelmi-hangulati töltését, és esetenként másképpen hat az emberi lélekre. Intenzív hangulat hordozója lehet, s habár ezt a hangulatot sokszor nehéz szavakra lefordítani, egy-egy domináns színharmóniával, tónussal érzékivé lehet tenni a vásznon. Emberi figura nélkül is meg lehet egy lélekállapotot jeleníteni, enigmatikusan, mégis sugallatosan. Az impresszionisták és főképpen Whistler a napszakoknak, évszakoknak, az esőnek, hónak és ködnek ezt a titkos varázsát fedezték fel, és hívták segítségül legszebb hangulati város- és tájképeiken. Miközben Párizsban — ámbár ott sem minden nehézség nélkül — Manet és az impresszionisták a modern nagyvárosi élet addig csúnyának, sőt taszítónak, így festői ábrázolásra méltatlannak tartott világát bevonták a festészet témakörébe, addig a közép-európai mesterek többsége Münchenben vagy az otthoni akadémiákon még a hagyományos klasszikus és romantikus szépségideálok és dekórum szellemében nevelkedett és festett. Magyarországon a hetvenes években a nem túl népes festőgárda legnagyobb tehetségei monumentális állami megrendeléseken dolgoztak, a történelmi és a portréfestészet aktuális, de hagyományos feladatait látták el 46 . A magyar kismesterek érzelem- és gondolatvilágát pedig jórészt a müncheni realista zsánerfestés iskolája, vagy az ottani tájképfestészeti hagyomány formálta, amiből kimaradt a modern, városi, urbánus témák iránti vizuális érzékenység kifejlesztése. A vedutafestő hagyomány nem volt 46. Id.: Szabó Júlia: A 19. század festészete Magyarországon. Bp., 1985.
