Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

méteres forgalmi dugók kígyóznak végig az úton. A hosszú történelmi múltra visszatekintő városka szerencséje és szerencsétlensége egy tőről fakad. Ez is, az is fekvésével függ össze, meg azzal, hogy közel van Budapesthez. Az ellentmondás, remélhetőleg, nem feloldhatatlan, de a megoldás még várat magára. A háromféle táj — hegyvidék, vízpart és síkság — találkozásánál kialakult település semmi igazán ritka vagy nagyon különleges sajátossággal nem rendelkezik, mégis páratlan és mással össze nem hasonlítható az, ami itt létrejött. Hamvas Béla, aki a város egyik temetőjében talált örök nyugalmat, így írt Szentendre különös varázsáról: „Az üde és kedves táj semmiképpen sem olyan festői, amilyet néhány kilométerrel távolabb ne találnánk... Nem a történeti emlékek. Szentendrén a történet a néppel együtt, amely kultúrát hozott oda, eltűnt. Az, ami megmaradt, még csak nem is a műemlék, úgy, ahogy máshol a műemlék, muzeális szépség és ritkaság, történet. Utánozhatatlan légkörére éppen a nem ritkaság jellemző.... Szentendre nem a történet, de az elsüllyedt kelet-európai hagyomány arcát élő köveiben, egy-egy utcaforduló szögében... őrző hely..." A város történetét, kultúráját alkotó és alakító népek mára eltűntek Szentendréről. Eltűntek a rómaiak és elődeik, csak az emlékezete és emlék-szórványai maradtak fenn a középkori Szent-András falunak, és mára a szerbek (dalmátok, szerbek, macedónok, bolgárok, görögök) meg a többi népcsoport (németek, szlovákok) jelenléte és emléke is elhalványult, noha a 17. század elejétől az első világháborúig meghatározták a város életét. A „genius loci", a hely szelleme feloldódott az időben. „A város — Robert E. Park szerint —• lélekállapot, szokásokból és hagyományból, a szokások keretében szerveződő s a hagyomány által közvetített viselkedésformákból és érzelmekből összetevődő egész." A régi Szentendre, ebben az értelemben, végérvényesen eltűnt, nem létezik. De az időben feloldódott szellem (részbeni) megtestesülése, a „corpus loci", a hely teste — még ha az időben változóan is — fennmaradt; utcákban, terekben, épületekben, egyszóval építészeti formákban, melyeket saját történetük, s így saját formájuk jellemez. Ezért nem tűntél mégsem teljesen a régi Szentendre, idővel önmagára nőve, formáiban őrizve és változtatva emlékezetét. De hogyan keletkezik ez a térbeli-formai emlékezet, melyről úgy érezzük, „mintha elemeit valamely tudatos akarat a szépség kedvéért rakta volna össze"? Ha a városra gondolunk, általában mindig a történeti (középkori) város jut eszünkbe, az idéződik fel bennünk. Ilyenkor egy „élettel megtöltött individuális tárgy" esztétikailag szép képe jelenik meg képzeletünkben. Ennek alapján hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a város tudatos esztétikai tervezés eredménye, amely maradéktalanul kiterjedt az „élettel megtöltött individuális tárgy" szinte minden elemére. Úgy érezzük, ez a tudatos esztétikai szándék (és érzék) a titok nyitja. Ám, ha hajlandók vagyunk elfogulatlanul belegondolni a dologba, akkor George Simmellel érthetünk egyet, aki szerint az „előre kitervelt terv nélkül kialakult régi város" — városképzetünk modellje — „az emberi