Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

TÁRSASÉLETI ANZIX

A jégvilág - A Magyarország ereded tárczája Oh, hogyan szeretem én a didergő sugarat, a hideg fényességet! Hogyan beleszédül a lelkem abba a csodás fehérségbe, a mit a tél ad az ő fagyos, zúzmarás szépségével! Ha a föld sötétéhez szokott szemem először pihen meg a leesett hó fehérségén, valami színtelen álom fogja át a lelkemet, valami édes semmitérzés, a miben nincs sem fájdalom, sem öröm, csakcsend, csend és nyugalom ... Nem bánt akkor semmi; jól esik a magány, jól esik a zaj, és szeretnék nyitott szemekkel álmodni, hogy ne jöhessenek felém a sötétségből kibontakozó alakok, mert érezni akarom azt a fehérséget, a minek vágyával telis-teli a lelkem. Hisz az én álmaimnak foszlányai is ilyen fehérségben ragyogók, azok is meghalnak egy érintéstől, egy hangos szótól és elborítják a lelkemet, mint most a földet ez a hólepel. Ha majd a szivem dobogás;i meghalkul, elcsendesedik, tudom, hogy beleolvadok én magam is abba a hideg fénybe, a mely utat jelöl egy másik csillag felé, a hol már nem sirnak, nem nevetnek többé az emberek. Nem tudok számot adni arról a varázsról, amely odavonz mindig, a hol megdermed a föld, jéggé fagy a viz. Babonás, félelmes erő huz a sikos, ragyogó jégre és túláradt szivem sebesebben ver, ha megpillantom, mert fehérség és csillogás van körülöttem mindenütt és - amit látok - olyan hideg a sugár, olyan szintelen a fény, hogy azt képzelem, összeölelkezik az én álmaim alaktalan képeivel... Ugy tűnik fel, hogy nem halad elég sebesen a villamos sem, s rálehelek a kocsi befagyott ablakára, hogy messziről megláthassam már a korcsolyázó egylet palotáját. Azontúl van az igéret földje! Velem szemben fázósan húzódik valaki a kocsi sarkába. Az egészből nem láthatok mást, csak gallérjának felálló, magas nyakát, mely egészen elrejti az arczát, csupán sapkája alatt a homlokát és két semmitmondó savószinü szemét engedi látni. Abban a két szemben nem volt semmi kifejezés, azok a szemek nem tudhatnak sem nevetni, sem sirni. Soha életemben nem láttam ilyen szemeket ... Szeretném ismerni ennek a valakinek a lelkét! Van-e benne gondolat, érzés; meg tud-e benne élni az öröm vagy a fájdalom? Mögötte állt egy szikár termetű, szögletes arczu úriember, a lemenő napot nézte, miközben folyton a savó szinü szemeknek beszélt. - Nézze ezt a tűzben égő napot, milyen csodálatosan szép, szólt hozzá lelkesülten, de a nő csak egyet bicezentett a fejével és irányt nem változtatva tekintetével, egyenes vonalban nézett maga elé. Egyszerre csak megcsörrentek a korcsolyái. Egy utunk van tehát! Nem, nem fogom elveszteni ezt az alakot, meg kell tudnom, mi van azon a két szemen tul ... És mig nro 2-es felcsatolja a korcsolyáimat, gondolatban már ott künn kergetem a hópelyheket, belevegyülök az árba, elveszek a tarka sokaság között, a hol kipirult arczczal, czéltalanul siet előre mindenik, futnak, repülnek a gondolat sebességével, mintha valamennyi egy árnyékot akarna elérni, vagy egy fehér fantomot kergetne, a mit soha el nem ér! Egy perezre még megállok a lépcsőkön, hogy élvezzem azt a remek panorámát. Pedig ugy hiv, ugy csábit az a sikos talaj! Gyönyörű ez a befagyott tó ott Vajda-Hunyad várának tövében. És olyan boldognak