Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ EZREDÉVI KIÁLLÍTÁS

nyire idegen, viszonyaiban, nemzetiségében igen változó, sokszor vegyes lakosságra. Nemzeti főváros és erős nemzeti városi polgárság nélkül pedig természetesen keletkező és fejlődő kultúra nincsen. Egyesek egymástól függetlenül szerzik meg a hazai életükhöz szükséges iskolázottságuk mellé a művészi kultúra ismeretét és vágyát és öntudatos iparkodással törekszenek saját érzelmeiket átplántálni a sokak kebelébe. Idegen kultúrák hivatott növendékei ezek, a kik buzgón irnak, leveleznek, hírlapot alapítanak, könyvet irnak, almanakot szerkesztenek, műkedvelő színtársulatot toborzanak, színházépítést sürgetnek és meg nem szűnnek a hazafiakat ostromolni, hogy lelkesedéssel, áldozatkészséggel járuljanak a magyar kultúra megalapításához: a nyelvnek, az erkölcsöknek, az Ízlésnek kipallérozásához. Ez az öntudatra ébredező nemzetek életében a dilettantizmus kora. Nálunk a múlt évszáz utolsó évtizeitől számítva eltart egészen a jelen évszáz első harmadáig: Széchenyi István szerepléséig. A műkedvelés kora ez, de nem mintha csupa műkedvelőkkel lenne benépesítve. Ellenkezőleg, a magyar Géniusz, a mely virágzó irodalom nélkül megteremtette a minden irodalmakban díszes helyre méltó Zrinyi-t és epopeiáját Sziget veszedelméről: ez a Géniusz a tapogatózás e szakgatott korában halhatatlanságot szerzett, nagyokat szült: Csokonay-t, Kisfaludy Kdroly-t, Berzsenyi Ddniel-t, Katona József-et. E korban Bolyai Farkas, ki európai névre tett szert mint matematikus, hazája számára nem tudományt ir, hanem drámai pályaműveket, egy versenyre egyszerre ötöt. E korszak végét jelöli ez ország óriásának, regenerátorának, prófétaszellemének: Széchenyi István grófnak abbeli munkássága, hogy a hazának - fővárost adjon. Kimondhatatlan buzgalommal és találékonysággal munkálja ezt a czélt és diadalmaskodó sikerrel. Lánczhid, alagút, lóverseny, gőzhajó a Dunán, kaszinó, utczaseprés, pénzintézet, úri modor, a polgárság kultusza: a mi csak alkalmas arra, hogy kis városból nagyot, vidéki szellemből fővárosit, központit teremtsen, az el nem kerülte az ő figyelmét. A színházépítést is ő sürgette, de - a mi jellemző - a vármegye végezte, a vármegye lévén évszázakig az intéző hatalom: a jognak, a törvényhozásnak, az erőnek s az ellenállásnak forrása, az ország voltaképen nem egy ország, hanem ötvenkét koordinált törényhatósági terület lévén. Széchenyi István gróf az összes vármegyék figyelmét és érdeklődését Pesthez kötötte. Az ország nádorában támaszt és pátrónust talált egyes Pestre vonatkozó tervei számára, de politikai gondolatnak tervei az ő agyában fogantattak csak, ott élt az eszme. A szellem fegyverfogható része csakhamar Pestre sereglett. Sebaj, hogy koronázó város és az országgyűlés székhelye Pozsony volt, sebaj, hogy három érsek másutt székelt és Pesten még csak püspök sem tartott udvart: Pest lélekben fővárosa lett az országnak gyorsan, és itt verődött össze egy irodalmi kör, itt alapíttatott a tudós társaság, itt a Kisfaludyról nevezett szépirodalmi társaság, a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a mely a hazafiságból keletkezett vándortársaságokat megtelepítette, állandósította. Mindez más szóval