Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ ÜNNEPNAPOK

jelen volt óriási tömegnek, sehol botrány nem fordult elő, sőt ma még a rendőrség is igyekezett azt elkerülni. A népünnepélyek elmaradhatatlan részét képezi az ökörsütés. Már délbe bevezették a vérmezőre az áldozatul szánt nemzeti szinü szalaggal feldíszített hizott tulkot, a melyet levágva hatalmas nyársra húztak. A nyárs két erős kecske lábon nyugodott, ugy, hogy a nyárs végire illesztett fakarokkal forgatni lehetett. Két óra után tüzet gyújtottak a nyárs alá s ettől kezdve állhatatosan nagy publikum várta az időt, mig a hatalmas állat annyira amennyire megsül és kiosztásra kerül. Az ökörsütés helye korlátokkal volt elzárva azonkívül négy órakor egy csapat rendőr vont körülötte kordont, mert az itt levő tömeg, talán a hosszas várakozásban kifáradva, legtürelmetlenebb volt. Az izzó parázsra csepegő zsir maga is ingerelte a jóétvágyu tömeget. Végre eloltották a tüzet s miután egy darabig hűlni engedték a jól meghízott állatot, négy mészároslegény fehér kötényekkel, feltűrt ingujjban hozzáfogott a feldaraboláshoz. Ekkor már lovasrendőröket kellett segítségül hívni, hogy a soká várakozott tömeg át ne törje a kordont. A mészáros legények félkilós és kilós darabokra szelték széjjel a hust s papírzacskóba téve, a városi hajdúknak adták oda szétosztás végett. Ezek ki is osztották a jókora adagokat, de a kiéhezett közönséget egy kis csalódás érte. A hus ugyanis nagyon is angolos volt s csak igen keveseknek jutott olyan rész, a mit elfogyaszthattak mindjárt s ezért legnagyobb része szépen haza vitte s otthon megsütve, fogyasztotta el az ingyenpecsenyét. Ennek különösen az asszonyok örültek, ugy gondolván, hogy legalább nem kell vacsoráról vagy holnap délre ebédről gondoskodni. Mikor azután már legnagyobbrészt ki volt az uzsonnáknál mindenki elégítve és a nyárson sült ökörnek csak a csontjai maradtak a helyszínén, megint mindenki a zenék köré húzódott vagy ment vissza versenyt futni és mászni. Mind sűrűbben hangzott fel a magyar nóta s annak a téves nézetnek a konstatálása, hogy «sohse halunk meg». Az egyik, a főváros színeivel díszített emelvényt a hadsereg érdemes vitézei foglalták le maguknak, de békésen megfért velük egy-egy czivil jó barát is s azután együtt danolták a bus magyar nótákat. Messze fel lehetett ismerni az emelvényt s hogy kik mulatnak ott: körös-körül el volt állva leányokkal, asszonyokkal, a kik maguk is beleénekeltek némelykor a nótába. Igy telt az idő és bár egy része a jelenlevőknek öt óra után eltávozott, de még igy is nagy tömegekben hullámzott a nép a vérmező térségein, a melyek régóta nem láttak ilyen igaz lelkesült mulatozást. A tűzijáték. A népünnepély utolsó száma a tűzijáték volt, a mely a vérmező északi részén, egy külön e czélra elkerített helyen folyt le. Nyolcz órakor, a mikor már egészen besötétedett, gyújtották meg az első rakétákat s utánna csakhamar két hatalmas szökőkút hányta tüzsugarait. Ezután a magyar korona világlott elő, mintha meg annyi különböző szinü drágakőből volna összeállítva, két oldalról pedig hatalmas betűk világítottak be a sötétbe, a melyeket a nép hangosan kiáltva, olvasott el: Éljen a haza! Éljen a király!