Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
II. Visszaemlékezések - Részletek Petri Miklós visszaemlékezéseiből
Hoshschulénak 10 voltam hallgatója és abban az idó'ben a világon a legszociálisabb a bécsi községpolitika volt. Es én Bécsben tanulmányoztam az Arbeitische Hochschule eló'adásaiban az új bécsi községpolitikát. Amit ott megmaradt bennem, kinyitottam tárházam kapuit, és gyertek eló' gondolatok, és e gondolatok jegyében indítottam el Kispesten a községi politikát. Én voltam a mindenható. Én határoztam meg a törvényt, mert nem volt semmi. Nekem kellett meghatározni mindent, addig amig Budapest el nem esett. Összehivtam a pedagógusokat, tartottam egy előadást. Ott volt az a pedagógus is, aki valamikor, amikor hozzájártam az elemi iskolába és azt mondta, nem leszel más csak utcaseprő, most elnevette magát, s azt mondja, mindig tudtam, hogy lesz belőled valami. Tartottam nekik egy nagyon szép hazafias beszédet, ahol Széchenyit, Kossuthot, különösen Petőfit emeltem ki, és mondtam ebben a szellemben kell, hogy az iskolában a tanitást megkezdjék. Gondoskodni fogok arról, hogy az iskolák tantermei rendbejöjjenek, a lakosság és az iskola segitségét fogom kérni. Sem viz, sem villany, sem élelmiszer nem volt, üresek voltak az üzletek. Rögtön elmentem Csernisov tábornokhoz és megkértem, adjon egy tisztet mellém. Ülj be az autóba, azt mondja, kapsz katonákat és menj el a környékbe, Némedibe, Alsónémedibe. Ezekbe a helységekbe elmentem s ott beszéltem az emberekkel. Gyűlést hivattam össze és mondom, hogy Kispestre élelmiszert szállitunk. Igen ám, csakhogy amit szállítottunk, elkobozták. Ugy, hogy hosszú napok teltek el, amikor sikerült elérni azt, hogy Csernisov tábornok minden segitséget megadott. Öt autót kaptunk, teherautót amivel elmentem Némgdire, krumplit, miegymást hozni, hogy az élet meginduljon. Akkor tudtam meg Kispesten, mikor polgármester voltam, hogy az éhség milyen kegyetlenül fáj. Semmi nem volt, napokig nem ettem, mert semmim nem volt. Véletlenül elszóltam magamat és egy polgár hozott ennivalót, akinek az éléskamrájában volt, azt mondta, egyen. És kijött a könny a szememből, annyira fájt az éhség. Amikor leültem először a polgármesteri Íróasztal elé, összetettem a kezemet és azt mondtam, ember próbálj maradni! Ezt meg is próbáltam, be is tartottam. Harmadik nap már összehivtam a kisiparosokat. Mindet ismertem, együtt jártam velük iskolába. Azt mondtam nekik: ide hallgassatok, az iskolákat rendbe kell hozni. A lakosság szó nélkül minden segitséget megadott, magam is kimentem. Reggel 6 órakor már az Üllői úton mentem, a lótetemeket, a hullákat elszállítani, a gyárakban elindítani a munkát, romokat eltakarítani. Volt egy nagyon érdekes eset, vissza kell térqem 1922-re. A keresztényszocialisták Kispesten tartottak egy március idusát, amelynek előadója a polgárság részéről Heren Károly volt és Merva Imre esperes plébános. A szociáldemokrata párt is kapott erre meghivást, az 1848-49-es szabadságharc története szinte bibliám volt. Mindig azt olvastam, és abból indultam ki mindig. Elmentem, a párt Végrehajtó Bizottsága azt mondta, ha nem kell, ne szólaljak fel. De miután Merva Imre esperes plébános, bennünket szocialistákat csatorna csőcseléknek és vörös patkányoknak nevezett, nem hagyhattam szó nélkül. Felszólaltam és 1848-at és 49-et idéztem, kérdeztem tőle, hol volt a katolikus egyház az 1848 és 49-es harcokban, amikor az elesett katolikus katonát református papnak kellett elparentálni. Az eredmény az volt, hogy engem ott azonnal letartóztattak, és egész éjjelt a kispesti kapitányságon kellett tölteni, addig, amig Schweinitzer 11 be nem jött. Tény az, én ezt elmondtam de tény az is, hogy mondom, bennünket vörös patkányoknak és csatorna cső-
