Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
gadtatásával, az ekkor jelentkezett hibákkal is. Miután kiemelte az irók körében egységesen megnyilvánuló szándékot az új politika támogatására, egy rövid bekezdésben utalt csak az 1953. Őszi-téli viták negativ jelenségeire. "A sok indokolt irói birálat kezdettől fogva helytelen túlzásokkal... keveredett. A tanácsbürokráciát és a törvénysértéseket kritizáló irások egyes esetekben államellenes élt kaptak. Az irói és kritikai szabadság helyes jelszavát egyesek helytelenül mindenféle párt- és állami irányitás ellen fordították." Ahogy látható, az előterjesztéshez képest a Szabad Nép csak bizonyos tényezőket (azokat sem rendszerezve és részletesen) közölt a pártvezetés által hibásnak tartott irói megnyilatkozásokból. Még részbeni igazságukat is elismerte. Világos, hogy a cél nem ezek elitélése volt elsődlegesen, hanem a viták olyan lezárása, amely a további kritikának mintegy medret vág, amelyből az nem tud kilépni. Ennek érdekében a fenti helyzet kialakulásának felelősségét a kultúrpolitikai vezetés önkritikusan magára vállalta, mondván: az irók nem kaptak választ arra a kérdésre, hogy mit jelent a párt új politikája az irodalom területén (van-e egyáltalán ilyen), s ezért fordulhattak elő félreértelmezések. Ezután a Szabad Nép cikke áttért az új szakasz irodalompolitikai elveinek kifejtésére, a terjedelmes dokumentum több mint kétharmada foglalkozott ezzel a kérdéssel. Három fő téma köré csoportosította azokat az új "lehetőségeket és új feladatokat", amelyeket a párt új politikája jelent az irodalom számára. 1. "Először: megkönnyíti a különböző nézeteket valló, de a népet szolgálni kívánó iróink számára, hogy szilárdabban megvessék lábukat népi demokráciánk politikája talaján." A későbbiek folyamán ezt a tényezőt fejtette ki a cikk legkevésbé, lényege a különböző irányzatok tudomásulvétele, egyfajta hallgatólagos elismerése a látensen korábban is létező pluralizmusnak. Az irodalmi életben való részvétel politikai előfeltétele azonban továbbra is fennmarad: mégpedig az új, nemzeti egy s ég politika (amely "a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság mellett az egyénileg dolgozó parasztságot, a régi és az új értelmiséget és a városi kispolgárság minden rétegét" egyesiti a megfogalmazás szerint) " pártos irói szolgálata". A szol g álat az irodalom eltúlzott politikai szerepének tézisével együtt érvényben maradt tehát. 2. "...az irók körében kialakuló politikai egyetértés lehetővé teszi...hogy népi demokráciánk talaján kiteljesedjék az irók felelősségérzetével párosult alkotói szabadság." A platform utalt arra, hogy a pártirányítás korábbi gyakorlata "instruálássá" és "bürokratikus irodalomszervezéssé" változott. Ezzel szemben kétfrontos harcot hirdetett: az irói szabadság "kispolgári anarchikus", valamint szektáriusan szük értelmezése ellen. Az egész állásfoglalás legfontosabb törekvése érhető itt tetten. Nyilvánvaló, hogy folytatni azt a politikát, mely az "agitáció és az irodalom közötti minden különbség felszámolását" tűzte ki célul, 1953 júniusa után lehetetlen; jól érzékelhető volt a szerzők számára is az ebből a szempontból kényes "mai" témáktól való elfordulás. De mindenféle szempont mellőzése az irodalompolitika lényegéből adódóan elképzelhetetlen: igy maradt a kettős (kiegészítő, de éppen lehet egymást kioltó) követelmény: a pártos irodalom és az irói szabadság. A pártos irodalom követelménye sarkpont maradt: "politikai állásfoglalás nélkül a mi életünk reális ábrázolása elképzelhetetlen,
