Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
Örkény "látens" programja három részből tevődik össze: egy általános irói egyéni programból, a mag yar irók történeti-nemzeti hivatásának ú j ravál- lalásából, és az aktuális politikai helyzetre vonatkozó irói állás pontból. Ahogyan látni fogjuk, átfogó jellege ellenére ez a program nem volt mentes súlyos belső ellentmondásoktól. Az irói e g yéni program lényege a politikai, (e szót persze Örkény István nem használta) külső szempontok száműzése az irodalmi alkotás folyamatából: "Mit jelent ez a szó: az iró hivatása - a kormányprogram után? Azt, hogy az iró szépités nélkül irhát. Azt, hogy ő, és nem más, vállalja a felelősséget azért, amit leir. Azt, hogy teret kap a kísérletezésre. (...) . S azt, hogy megszűnik illusztrátor lenni." Az iró művészi szabadságának követelménye azonban Örkénynél még a júniusi fordulat után sem állhat önmagában. Korlátok között érvényesül, a korábban emiitett "kérdéseknek" ugyan "el kell tűnniük, mint kívülről ható be folyásnak (Kiem. tőlem - R.M.J.), de újjá kell születniük, mint belülről támadó, ihlető, serkentő, a művészetet gazdagító erőnek". A szolgálat felmon dásáról szó sincsen tehát, csupán visszatérésről a, belső meggyőződésből eredő vállalás szelleméhez, amire az új politikai irányvonal, legalábbis 1953 őszén úgy tünt, lehetőséget kinál, igényli a valóság esetleg kritikus feltárását egy távolabbi, magasabbrendü cél érdekében. A szol g álat fogalma a partneri viszony irányába mozdul el. A történeti mozzanat éppen e célt kivan ja a közvetlen politikai célkitűzésektől elhatárolni: "... a mi elődeink és mestereink magatartásában van egy sajátosan magyar - s különösképpen az orosz klasszikusokhoz nagyon hasonlító vonás - nevezetesen: a művész elhivatottságának tudata, az iró nemzet mentő küldetésének tudata, Ady szavával, a költő váteszi szere pe" (kiemelések tőlem - R.M.J.). "Mi, akik tudatosan vallottuk, hogy mestereink példáját követjük, megszűntünk a nemzet lelkiismerete lenni." Ebben az irodalompolitika mellett Örkény az irókat hibáztatja - még Íróasztaluknak sem irták meg azokat a gondokat, amelyeket a párt határozata feltárt. Ez természetesen egyáltalában nem volt igaz, hisz a korabeli irodalmi élet szereplőin kivül, (akik közül is mellesleg többen megírták, hogy pl. csak Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. költeményét említsük) az irók egy része az "irodalmon kivül" megfogalmazta ezt. Csak a nemzetben, Örkény szavaival az eg észben való gondolkodás nyújt módot arra, hogy az irók ismét - Sztálin kifejezésével - a lélek mérnökei cimet vallhassák magukénak. A nemzeti hivatás felelevenítése mögött azonban érzésünk szerint ennél több húzódik meg: e hivatás egyrészt helyreállítaná a nemzeti irodalom kontinuitását, amelyet 1948-49-tol legalábbis megkérdőjeleztek. Másfelől a nemzeti hivatás elfogadása "felülemeli" az irót a napi politika szempontjain, az ahhoz való igazodás kényszerén. Örkény István "programja" harmadik részében éppen az ily módon adódó kényes dilemmát próbálja feloldani. Azt nevezetesen, hogy a párthoz való hűség (amelyet nem kérdőjelezett meg) és a nemzeti hivatás adott politikai helyzetben való ütközése esetén mit lehet tenni, Emögött természetesen még mindig az 1953 júniusáig leírtakért (és történtekért) érzett felelőssé g, a "hogyan történhetett meg" kérdése húzódik meg, akárcsak Kónya Lajosnál. Örkény mind a múltra, mind a jövőre nézve elutasítja Kónya "kis mentségeit", hogy ti. egyszerűen csak a rosszul értelmezett párthüségből fakadtak az irók
