Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)
II. Tanulmányok - Ságvári Ágnes: Szubjektív krónikások (Historiográfiai vázlat az 1945 utáni fővárostörténetírásról)
menyeit tárván az olvasók elé. Kétségkívül színes szemelvények mellett általános és sommás értékítéletek, kevéssé alapos feltárások jellemezték a várostörténetről terjesztett eme felfogást. 4 A hivatalos történetírás nemcsak elvetette a várostörténetet, mint disciplinât, hanem hovatovább a városnak, mint közösségnek szerepét is vitatta. Nemcsak jogi megfogalmazás szerint, de a szervezeti hierarchia rangsorában is Budapest majdhogynem a huszadik megye lett. A területi regionális képviseleti elv elvetésével összefüggésben, vele egyidejűleg, megszűnt a főváros önálló gazdálkodása. Az egységes tanácsrendszer különben jelentős előnyeit elméletileg megalapozó művekben keresve sem találunk utalást a fővárosi funkciókból eleve adódó megkülönböztetett jogi helyzetre, gazdaság- és kultúrpolitikai sajátosságokra. Ez a szemlélet megfelelt a direkt utasításos, tervlebontásos vezetési rendszernek. Tükrözte azt a gyakorlatot, amely tagadta a sajátosságok jelenlétét, ugyanakkor az általános kívánalmakat, tendenciákat konkrét valóságként jelenítette meg. 5 Míg az 1945—48-ban keletkezett stúdiumok szenvedélyesen vallatták a közelmúltat, addig az 50-es évek történetírásának szemében saját közelmúltja, az 1945 —1949-es népi demokratikus korszak kizárólag negatív tanulságul szolgált. Csak átmenetet jelentett, amelynek sem a szocialista várospolitikára, sem a marxista várostörténetírásra nem volt kihatása. Fel sem merült, hogy ez az idő talán új hagyományokat teremtett volna a változásra ugyancsak megérett várospolitikában, a politikai és igazgatási berendezkedés szocialista tartalmú modernizálásában. A helyi társadalmi közélet hiányában a város történéseinek — dogmatizmusánál fogva történetírásának is — keretét az eredetileg átmenetként létrehozott, majd állandósított, s elméleti piedesztálra emelt hatalmi központosítás alkotta. Mivel az új osztályalapon nyugvó államhatalomnak új állami szervezet felelt meg, mi sem természetesebb, hogy mind a szocialista forradalom véghezviteléhez eszközül szolgáló hatalmi gépezet mechanizmusát, mind a végrehajtás és törvényhozás központi és helyi hatalmi egységeit képviselő tanácsszervezetet igazolni látszottak az állam új szervező-nevelő funkciói. Ezen funkciók fő mozzanatai voltak: a tömegesen állami tulajdonba került vállalatok irányítása, s az állami feladattá lett szociális juttatások, és a szolgáltatások teljesítése. Uj jelenségeknek lehettünk tanúi. (Pl. Nagy-Budapest létrehozása új ellentmondásokat váltott ki, az erőszakolt extenzív iparfejlesztés következtében megváltozott a főváros társadalmi, topográfiai képe.) Ezen időben ment végbe a gazdasági eszközök részletekbemenő állami központosítása, az apparátus teljhatalomra tett szert. A tanácsi szervek ugyan már a tanácsok létrehozása óta kettős alárendeltségben működtek — .formailag —, döntően azonban közvetlen, miniszteriális alárendeltség érvényesült a szakigazgatási szervek munkájában. A tervezési, finanszírozási, anyagellátási és irányítási rendszer következtében vonatkozott ez a Végrehajtó Bizottságra magára is. Tehát mindaz, ami az újjáépítés kényszerintézkedése volt, az 50-es években rendszerré vált. 6 Az már a várostörténészek, inkább esszéírók, publicisták — vagy enyhébben szólva mesterségbeli tudásuk hiányának — rovására irandó, hogy ezt a gyakorlatot mint egyetlen szocialista modellt, teoretikus alapelvvé tették, s ráadásul apologetikusan tárgyalták. E stúdiumokban a város, gazdagon áradó életével nem minősült többnek illusztrációnál. E történetírói attitűdnek nem oka, de mindenképpen velejárója volt az az intézkedés sor, amely a fővárostól elcsatolta, s a központi hierarchia alárendeltségébe utasította a múltban önálló fővárosi intézményeket. 7 Az 1953-as, nagy történelmi fordulatot követő belső vívódásokat mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy az államigazgatás erőszakoltan centralizált, merev működésének módosítására csak a Magyar Dolgozók Pártja III., 1954. évi kongresszusa, s azt követő újabb viták múltán került sor. S kétségkívül akkor is csak részlegesen. 8 A 37/1953. (VII. 23.) sz. rendelettel a tanácsok az addigi belügyminiszteri alárendeltségből a Minisztertanács közvetlen felügyelete alá kerültek, a szakigazgatási szervek