Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

és nem mondsz semmit, hova tartozol te? Ne félj, Károlyi nem mond fel neked, mert Károlyi nem ezzel foglalkozik, hanem tényleg tapintatlanság, amit csináltál. Azt mondja, kívánod, hogy fölmondjak? Mondom, szeretném, ha nem volnál itt. Ezt megmondtam neki őszintén. Nem egészen csak azért, azért is, mert abból sem csinált semmit, amit én akartam, hogy egy állandó kiállításokat pergető ház legyen a Fővárosi Képtár, zsúfolásig legyen tele emberekkel, ismerkedjék meg a közönség azokkal a remek magyar festőkkel, akik valóban arra érdemesek. Ilyen módon került azután Kopp helyére Pogány Ö. Gábor. Nagyszerűen ellátta munkáját, egymás után rendezte a remek kiállításokat, vidéken is. Ö csinálta az első teljes Derkovits-kiállítást, de tág teret nyitott az absztrakt oknak is, mindenkit befogadott. Nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a szovjet művészeket, akikről csak hallottunk és akiknek a híre természetesen elért a magyar pikturáig is, megismerhette a magyar közönség. A Nemzeti Szalonban csináltak egy olyan kiállítást, aminek több százezer látogatója volt. Őket mi naturalistáknak tartottuk abban az időben, és úgy éreztük, hogy mi előbbre vagyunk a képzőművészetben. A ,,Levél a frontról", meg ilyen képek voltak ott, a közönséget érdekelte, hogy milyen a képzőművészete a Szovjetuniónak. A Munkácsy-kiállításra én azt hiszem, hogy milliók jöttek el. Szóval Pogány ö. Gábor hatalmas szervező tehetségű embernek bizonyult, és én ezt a szervező tehetséget akkor a legfontosabb vezetői képességek közé soroltam. Azután másik érdeme volt, hogy nagyon művelt, rendkívül tájékozott. Ha ő ránézett egy képre, olyan nem volt, hogy ne mondja meg, kitől származik. Olyan dolgokat, amit én egyszerűen elképesztőnek tartottam. Játszottunk egy olyan játékot is, hogy én felírtam, hogy én melyik festőnek melyik képét venném meg, mikor műteremlátogatásra mentünk, és akkor Pogány is felírta, ha egybeesett, akkor megvettük. Es majdnem mindig egybeesett. Ezek fontos játékok voltak, mert azt akartuk, hogy a Múzeumban a lehető legjobb anyag gyűljön Össze. (...) Ami egyébként az ügyosztály vezetőjének az egyes intézmények vezetőihez való viszonyát illeti, az volt a helyzet, hogy minden ilyen területnek megvolt a maga gazdája. Nekem az volt a szerepem, hogy ezeket koordináljam, de mindenben részt vettem. És ezek az emberek velem jó viszonyban voltak. Nagyon jó kapcsolataim voltak a többi vezetővel. Még azokkal is, akik eleinte nem tudták, hogy hova tegyenek engem. Nagyon félreértették a szocializmust. Mert nem alaptalanul félhettek olyan dolgoktól, amelyek szintén léteztek. És nem biztos, hogy azok szocialista dolgok voltak, a legkisebb mértékben is. De ők tudták azt, hogy nekem abszolút konkrét és igen határozott nézeteim vannak bizonyos kérdésekben. Ez soha nem jelentett merevséget, makacsságot, és tudták azt, hogy az én tanácsnokságom, vagy vezetésem alatt ők dolgozhatnak. Mindenki szabad embernek érezte magát. Ezt érezte a Pogány ö. Gábor, vagy a múzeumokban az alám tartozó összes fővárosi vezető. Hozzám tartozott az összes fővárosi múzeum, ahol kiváló emberek voltak: Szilágyi János az Aquincumnak a vezetője, kiváló tudós, nagyszerű hellenista és a római kultúrának nagy ismerője volt. Ö tudta, hogy én nem azt kontrollálom, hogy ő mit tud. Tudta, ha én azt mondom, hogy ássatok, ássatok, majd én szerzek pénzt, majd én kifacsarom az értekezleten a pénzt hozzá, fejlesszétek Aquincumot, vegyétek meg, amit lehet, akkor ebben bízni lehetett. A régészeti vonalon olyan zseni állt a fővárosi régészet élén, mint Nagy Lajos. A földalatti ásatások a Petőfi téren, az mind az ő munkája. Félelmetes, milyen igazi, nagy, komoly tudós volt. Öt nem lehetett egy rendes ruhába öltöztetni, nem lehetett meghívni sehova, mert nem is ment el, még azt sem tudta ki a polgármester. Egyet tudott, hogy az én ,rémuralmam" alatt mindent szabad neki. Amit akart az csinált. Amit elrendelt, az jóvá volt hagyva. Pogány megvásárolt képeket, messze a költségvetési lehetőségeken túl. S jöttek a festők a pénzükért és akkor azt mondta: én boldogan kifizetném, de a Goda nem ad