Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

zetése az új Budapestnek. Ez meg is történt. Sokkal hosszabb beszélgetés volt, mint amennyi megjelent belőle. (...) Amíg én ott voltam, csak gyűjtöttem. A főváros kulturális ügyeinek a területe kétszer akkora volt, mint ma. Amikor kitettem a lábamat, széthordták. A zenekart széthordták, a képzőművészeti ügyeket stb., mindent az égvilágon széthordták, illetve az állami vezetés vette át a Fővárostól. Arról is szót kellene ejteni, hogy nemrégiben olvasom, hogy pl. Tátrai Vilmos vonósnégyese a kamarazene úttörője volt. Ebből én csak annyit tudok mondani, hogy valóban ő hegedült, de a főváros dolgozóinak a pénzén hegedült, és senki nem gondolt arra, hogy a kamarazenét is fel kell támasztani. És én „loptam" nekik a költségvetésből annyit, hogy ezt a kamarazenekart rendesen támogatva létre tudjuk hozni. Ma is él és ma is egy igen rangos, európai szintű vonósnégyes. Utána egy csomó vonósnégyes alakult. (...) Ha a főváros 1945 utáni szobor felállításairól részletes dokumentációt kellene adni, azt hiszem, az igen nagy feladat volna. Ez a munka szigorúan a Párt és az állam határozatai, s annak irányítása alapján folyt, figyelembe véve a koalíciós pártok állásfoglalásait. Itt nem néhány szoborról, hanem rengeteg szoborról van szó. Osszuk ezeket három kategóriára. Az egyik kategória az volt, hogy egy csomó szobornál olyan döntések születtek, hogy azokat nem akarjuk megőrizni, azokat elhagyjuk. Ezeknek a szobroknak legnagyobb része azonban nem pusztult el, csak nem állítottuk újra föl, vagy elvittük. Rendszerint a Kiscelli kastélyban helyeztük el, mert ott volt erre férőhely. A Kiscelli kastélyban van a Történeti Múzeumnak egy részlege, és megfelelő lehetőség arra, hogy a nagy, hatalmas szobrok ott tárolódjanak. Tehát az első kategóriába tartoztak a felállítandó szobrok, a másodikba a kijavítandó szobrok, a harmadikba a nemkívánatos szobrok. Ezek közé tartozik, — ezt csak példaként mondom - Tisza Istváné, Rákosi Jenőé vagy Werbőczié. Ha arról volt szó, hogy a szovjet hadseregnek az elesett szovjet katonáknak emlékmüvet kell állítani, én úgy érzem, hogy mindig volt a főváros vezetőségében, bennem lendület és őszinte tisztelet azok iránt, akik az életüket áldozva az én életemet is megmentették. E szobrok felállításával kapcsolatban sok érdekes élményem volt. Az egyik például a Kisfaludi Stróbl Zsigmond

22 által készített Szabadság-szobor felállítása. Ezzel a főváros sokat foglalkozott azért is, mert minden kivitelezési munka a fővárosra hárult elsősorban. Nekünk voltak meg a kőfaragóink, nekünk voltak meg az embereink stb. Én is részt vettem azon a tárgyaláson, ahol a Magyar Kommunista Párt vezetői, Gerő Ernő és Vas Zoltán, azután szovjet részről Szviridov altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jelenlétében megbeszéltük a szobor ügyét. Ez a szobor impozáns szobor volt, az most nem érdekes, hogy mi az én nézetem erről a szoborról, ebbe nekem ilyen értelemben nem volt beleszólásom, ez állami ügy volt. Jól van megcsinálva, Stróbl nagyon ügyes és jó szobrász volt. Ma Budapest jelképe lett ez a szobor, és egyszerűen, ha nem állna ott, akkor hiányozna a budapesti embereknek. Azt, hogy én ezt, mint művészi alkotást nem tudom olyan nagyra értékelni, mint illenék talán, az az én magánügyem. Szviridov természetesen nagy segítséget is nyújtott mindenféle téren a szobor fölállításához. Én azt tapasztaltam, hogy ha ilyesmiről van szó, a szovjet katonák hihetetlenül sok segítséget nyújtottak. Ott földmunka volt, ott iszonyatos súlyokat kellett szállítani, fölállítani stb. Elmondhatom, hogy egy kis szobornak a felállítása is mennyi mindenféle munkába kerül, nem beszélve arról, hogy a szobrásznak hányféle szempontja van. A laikus nem is tudja, hogy a szobrász milyen magasra kívánja tenni, hogyan próbálja ki a hatást. Hát egy ilyen óriási testet Stróbl Zsiga bácsi gusztusa szerint felállítani nem volt könnyű, mert