Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)
II. Tanulmányok - Rainer M. János: Irodalom - politika, 1955
kezdve a dogmatikus irodalompolitikai koncepcióig, mely az irodalomnak irreálisan nagy és egyoldalú szerepet tulajdonít, sok tényező játszott szerepet. így új fejleményként az az önállóság is, amely az 1953. júniusi határozat után az hodalmi életben kialakult, persze nem korlátoktól mentesen. Az mindenesetre elképzelhetetlen volt korábban, hogy nyílt poltikai konfliktus keletkezzék a pártvezetők és az irodalmi elit (az elit szót itt természetesen szociológiai és politikai értelemben használjuk) egy jelentős csoportja között. A konfliktus megoldása lényegében nem járt sikerrel. A kínossá váló vitában az írókat ugyan elhallgattatták egy időre, de ennek ára az hodalompolitika pozíciójának teljes leértékelése volt, miután ez utóbbi eszközei még az időleges megoldásra is elégteleneknek bizonyultak. 1956 tavaszán az is kiderült, hogy az 1955 őszi hodalmi egység kohéziós ereje megmaradt: az SZKP XX. kongresszusa után, melynek irányvonala eszmeileg igazolta az írók fellépését a dogmatizmus ellen, meg is erősödött. 1954—55 hodalompolitikai harcai mintegy kijelölték és előrejelezték az irodalmi élet következő évi politikai szerepvállalásának tartalmát és határait. Ez a szerepvállalás már 1953 őszén megmutatkozott, de igazán átéltté és tudatossá éppen a szóbanforgó egy évben vált. A szerepvállalás tartalma kettős: egyfelől szorosan vett hodalompolitikai, ha tetszik művészi tartalmú törekvések jellemezték, másfelől ez a művészi lázadás önmagán túlmutató politikai jelentőségre tett szert. Ez utóbbit paradigmatikus volta biztosította: az írók egy társadalom ellenérzését, törekvéseit reprezentálták. Mindez nem jelenti azt, hogy e feladatuknak teljességgel meg is feleltek — ez jelenti szerepvállalásuk határát. Az adott időszakban a politikai szerepvállalás objektív korlátját az jelentette, hogy az irodalmi viták tematikájukban eléggé ezoterikusnak, nyelvezetében, eszmei szegénységében a korábbi vitákhoz hasonlóknak tűntek a külső szemlélők legtöbbjének. Szubjektív korlátot pedig az jelentett, hogy a résztvevők közül nem egy a dogmatikus hodalompolitika érvényesülésének idején fontos szerepet játszott, ami nem fokozta a megértést az hók ügyei iránt. E korlátok mellett 1955-ben az írók által képviselt politikai vonalról sem lehet még beszélni: saját törekvéseik elsősorban a dogmatikus hodalomhányítás elveivel és gyakorlatával, képviselőivel szemben fogalmazódtak meg — tagadó jellegűek voltak tehát. Az 1955 őszi hói mozgalom jelentőségét mindezek ellenére sem lehet megkérdőjelezni. Bizonyos, hogy voltak olyan csoportok, amelyek „programja" világosabb, rendszeresebb volt (Nagy Imre, a közgazdászok 1954-től közzétett reformelgondolásai 76 ); vagy éppen hatalmi súlyuk nagyobb volt az írókénál, (a pártvezetés egyes, realista, reformhajlandóságú körei). Ezek azonban vagy nem jelentek meg egyelőre a politikai színtéren, vagy még az hodalmi vitákénál is sokkal korlátozottabb nyilvánosságot kaptak. Fő feladatának pedig minden korlátja ellenére megfelelt az írók mozgalma: ha csak korlátzott körben is, de jelezte minden további lépés, reformelképzelés előfeltételét. Az adott helyzetben ez a szavak, fogalmak valódi jelentésének helyreállítását, az hodalom, a művészet - az ember - szabadságának tiszteletbentartását jelentette a szocializmus tiszta eszménye alapján. Jegyzetek 1. Az „ötvenes évek" kifejezés — publicisztikai fogalom. Az 1948 végétől 1956. okt. 23-ig terjedő szakaszt a történettudomány különféle kifejezésekkel ruházta fel és alszakaszokra osztotta. A tanulmány megírása során a legfontosabb összefoglaló művek közül elsősorban A magyar népi demokrácia története 1944-1962. Bp. 1978, Berend T. Iván: A szocialista gazdaság története Magyarországon. 1945-1968. Bp. 1976., A magyar irodalom története 1945-1975. I. kötet. Bp. 1981. és Köpeczi Béla: A magyar kultúra harminc éve. Bp. 1975. c. munkákra támaszkodtunk. Az 1953 utáni helyzetre ld. Szabó Bálint: Az új szakasz pohtikájának kezdetei. Párttörténeti Közlemények (PtK) 1983. 2. sz. 91-139. és Urbán Károly: Az 1953-as fordulat és a magyar
