Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’78 (Budapest, 1979)

II. Tanulmányok - Lengyel György: Az irányított gazdaság kialakulásának néhány tényezője Magyarországon

Iveknek tagjai a központi hatóságok és gazdasági érdekképviseleti szervek megbízottjai voltak. Az anyaggazdálkodás üzletmenetének biztosítására harminckilenc, - zömmel részvénytársasági formában működő - nyersanyagközpontot hoztak létre az érdekelt magántőkések. A krónikus nyersanyaghiány azonban rövidesen a készletek visszatartásához, tartalékképzéshez vezetett, s ennek hatására tiznehárom bizottság létesült, melyek egyesitették magukban a bizottságok hatósági és a központok üzleti funkcióit, a maximált áras felvásárlás révén. A háború végén döntés született az elosztási mechanizmus centralizált ellenőrzéséről a Háborús Gazdasági Szerveket Ellenőrző Állami Hivatal létesítése révén, ennek bevezetésére azonban már nem került sor. A termékpiac fölé épitett irányitó-ellenőrző apparátus tehát mindvégig diszfunkcionális átfedésekkel működött és képtelen volt felszámolni a feketepiac és a visszaélések terebélyesedő hálózatát. Hasonlóképpen sikertelen volt a munkaerőpiac felszámolására tett kisérlet. A háború végére a katonai felügyelet alá vett üzemek száma már meghaladta a hatszázat. Ezekben az üzemekben a munkaerő eleve helyhez kötött volt, s 1916-ban a fokozódó munkaerőhiány enyhitése céljából sor került az általános munkakötelezettség elrendelésére. A munkaerőpiac megmerevítése megkönnyítette a magántőke számára, hogy a növekvő szociális terheket a munkaidő növelésével, a túlóra kötelező fizetésének megszüntetésével, az akkordbérezéssel a munkásságra háritsa. A még lappangó, de egyre érzékelhetőbb társadalmi feszültségek feloldását a kormány 1916 januárjában munkásügyi panaszbizottságok felállítása révén vélte megoldani. E bizottságok elvileg a korporációk előzményének tekinthetők, s az eredeti elképzelések szerint csak véleményező és egyeztető hatáskörrel lettek volna felruházva. A budapesti fegyvergyárban kirobbant súlyos sztrájk hatására azonban a döntési jogkört is megkapták, s ekkortól kezdve a döntések közel fele a munkások javára szólt. A munkaerőpiac megszigorítása mellett a kormány nem tett hatékony Intézkedéseket a szakszervezetek kikapcsolására, s a szervezett munkásság száma 1914-től 1917-ig megnégyszereződött, 1914 és 1918 között pedig tizennégy szeresére nőtt. Ezzel párhuzamosan a bérkövetelésekből kinövő sztrájkhullámok történelmi jelentőségű politikai erővé váltak. Az I. világháború során tehát kezdetleges formában, kényszerintézkedések laza együtteseként kialakult az irányitott gazdaság centralizált intézményrendszere, amely azonban eredendően diszfunkcionális volt, mivel nem számolta fel, hanem éppen ellenkezőleg, végsőkig élezte a tranzaktiv szisztéma társadalmi érdekkonfliktusait. A Tanácsköztársaság alatt mind a nyersanyag, mind a panaszbizottságok tovább funkcionáltak. Felszámolásukat azonban nem ez magyarázza, hanem az, hogy az antant lényegében egy liberális gazdaság - és az adekvát uralmi rendszer - visszaállítását követelte, valamint hogy a baloldallal való leszámolás után a nagybirtok és a nagytőke bethleni koaliciója a második vonalba tudta visszaszorítani a politikai hatalom kulcspozícióira aspiráló, s a totális etatizmus iránt fogékony szegedi "rongyosgárda"

4 különítményeseit. Az állami beavatkozás, a célnak megfelelően - a kezdeti inflációs konjunktúra időszakában csakúgy, mint a stabilizációt követően -, közvetett és támogató jellegű volt. A húszas évek második felében már-már tartós realitássá szilárduló "magyar piacgazdaság" képzete azonban szinte pillanatok alatt szétfoszlott a gazdasági válság hatására. S itt nem csupán a transzfermoratórium, a kötött devizaA kifejezés - miként arra Szabó Miklós volt szíves felhívni figyelmemet - nem egykorú. Valójában a harmincas évek végén keletkezett, - egy időszerű romantikus-militarista image kiformálásának eszköze volt.