Hat (hét) nemzedék. A Manno család története - Budapest Történetének Forrásai 12. (Budapest, 2015)
Családi tanúságtételek - Manno Erzsébet: Nyáregyházától Damaszkuszig
télén voltam megmutatni az életkoromat az útlevélben, s így rögtön eltekintettek útitársaim a felajánlott segítségtől (ekkor már 38 éves voltam). Megérkezve a határra, bevallom némi rossz érzéssel vártam a megoldást. Egy fiatal határőr hozzám lépett azzal a kérdéssel, hogy: „Magát várja a férje a határon?” - Engem is vár. No de más is várhatja a feleségét. Hát egy kis félelemmel, de mentem vele. Egy határőröket szállító autóbuszba ültettek a csomagommal, és úgy 10-12 határőr - gondolom a váltás - vitt át az osztrák területre, ahol valóban a férjem várt. Tehát megszervezte az átvitelemet. Másnap először a személyzeti osztály vezetőjéhez mentem, aki biztosított, hogy a kérdéses csoportvezetői állásra nem, esetleg valami más megfelelő helyre jelentkezhetek majd. No, nem baj. Az interjú alatt már némi önbizalmat kaptam. A hardver-szoftver környezet teljesen megfelelt az én addigi munkakörnyezetemnek. Már az elején éreztem, hogy a nyugatnémet osztályvezetőt nemigen befolyásolja az interjúm, csak a pillanatnyi rendszerproblémája érdekelte, de annál nagyobb szakmai sikerem volt az igazgatónál (szovjet), aki nem csak a kérdéses csoportvezetői állást ígérte nekem, hanem közölte velem, hogy tervei szerint egy másik fejlesztő társasághoz áthelyez, ahol igen nagy szükség van emberekre. Mondanom sem kell, hogy igen boldog voltam. Röviddel hazautazásom után meg is kaptam az állásajánlatot. Ezt persze elfogadni nem tudtam, mert a magyar hatóságok szóban közölték velem, hogy házaspár nem dolgozhat egyidejűleg ENSZ szervezeteknél, mert esetleg disszidálnának. Suttogták, hogy az akkori külügyminiszter-helyettes (Szarka et.) a fiát szeretné kiküldeni, mondván, hogy erre az állásra ők fiatalabb munkatársat szántak. Végül is a KSH-tól W. elvtárs foglalta el az általam megszerzett állást. Utóbb némi kárörömmel hallottuk, hogy röviddel kiérkezése után megtagadta a hazatérést és disszidált. Természetesen igen elszomorított, hogy 1979-ben nem vállalhattam el a nekem felajánlott állást. Ettől kezdve mindig reméltem, hogy lehetőségem nyílik majd arra, hogy Ausztriában munkát vállaljak. Tudatosan készültem erre. Jelentkeztem munkára és szerződéssel alkalmaztak az IBM projektjeiben (Osztrák Légitársaság, Osztrák Pénzügyminisztérium adó- és vámügyi projektjei), így azután nem estem ki az otthon, Magyarországon megszerzett szakmai gyakorlatból. 1985 nagy változást hozott életünkben. Férjemmel szerepet cseréltünk. Az események úgy hozták, hogy - akkor még osztrák állampolgárság nélkül - először nekem sikerült munkavállalási engedélyt kapnom és állást találnom. Egy osztrák szoftvertársaság - BEKO - biztosított számomra állandó foglalkoztatást. Nagy örömömre bérbe adtak az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynökségének, ahol hét éven keresztül a Számítástechnikai Szekció munkájában vettem részt. Mondanom sem kell, hogy igen élveztem, hogy szakmámban, nemzetközi társaságban dolgozhattam. A szerepcsere lényege az volt, hogy férjem ezalatt 112
