Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Előszó

ELŐSZÓ

A hazai polgári modernizáció történelmileg sajnálatosan szűkre szabott korszakának szakemberei és az érdeklődő olvasók Vázsonyi Vilmosné (Szálkái Schwartz Margit 1877-1949) második kötetét tartják a kezükben. Az első csak a két világháború közti évtizedek - újabban pedig a feminizmus és a nőirodalom - kutatói előtt ismert, öt évvel nagynevű férje halála után, 1931-ben Az én uram címmel jelent meg. Nem tudni, hány példányban adta ki annak idején a Genius, mindenesetre a bő ötödfélszáz oldalas könyv mára szinte hozzáférhetetlen. Néhány nagykönyvtárunk birtokol belőle egy-egy agyonhasznált példányt - kölcsönöz- hetőt csupán a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár! aukciókon pedig a legritkább esetben bukkant fel az elmúlt évtizedekben. Teljes eltűnésének veszélye azóta nem fenyeget, amióta Reisz László felvette a művet az általa alapított Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma anyagába, ahonnan az pdf-ben le is tölthető.

A Budapest Főváros Levéltára által most közreadott, feltehetőleg 1946 és/ vagy 1947 első hónapjai során papírra vetett kézirat - amint az a bevezető sorokból kitetszik - az 1931-es kötet folytatásának és kiegészítésének szándékával készült. Születésekor - a szövegből egyértelműen kiderül ez is - Vázsonyiné a kiadására is gondolt, ezt azonban az 1948-as év ismert fejleményei levették a napirendről. A hányatott sorsú szerző 1949. december 10-i öngyilkossága után a kéziratot mártírhalált halt fia, Vázsonyi János (1900-1945) felesége, Milkó Anna őrizte meg, az ő 1978-as halálát követően került fiuk, (ifjabb) Vázsonyi Vilmos (1935-2008) kezébe. Magam ővele, az 1956-os nyugati magyar emigráció talán legcsillogóbb szellemi alakjával, 1987 óta álltam barátságban. Beszélgetéseink során többször szóba került a kézirat, ám Vilmos - aki nem tartott példás rendet a dolgai közt - sosem mutatta meg. „Ott van valahol a kupiban..- mondta mindig, ha szóba került, avval a meghagyással, hogy majd kezdjek vele valamit. Hozzám így csupán bő két évvel az ő - nagyanyjáéhoz egyébiránt föltűnően hasonló - öngyilkosságát követően jutott el, a párizsi barát és a Vázsonyiak távoli rokona, Wiener Pál jóvoltából. Ő küldte el nekem a családi hagyaték megmaradt (és Vilmos által megőrzött) töredékének más darabjaival együtt 2011 elején, amint azt a Vilmosról szóló - Hadas Miklós barátommal és szerzőtársammal közösen készített - kötetben1 is jeleztük.

1 Hadas Miklós-Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Budapest, 2012, Balassi Kiadó, 414 p.; 44 p. (A továbbiakban Hadas-Zeke, 2012.)

5