Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

"Egyszer volt egy igazi szép békevilág…"

Hamar az ablakhoz szaladtunk, a fiam hét esztendős volt, a zsebeit telerakta építőkockákkal, és éppen ki akart egyet dobni az ablakon, amikor az apja megfogta kis kezét, és azt mondta:- Bátor gyerek vagy, fiam, de bízd csak az apádra.

És akkor látom, hogy ő nyúl bele a zsebébe, valamit kimarkol, és kidob az ablakon. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet. De a villamosok megálltak, és a néhány perccel előbb még üvöltő emberek már mind hason csúszva feküdtek a földön, és ott kapirgáltak.- Mit jelent ez, Vilmos? — kérdeztem.- Csak annyit - mondotta - hogy beváltottam húsz koronát új két filléresekre, mind úgy néznek ki, mint az arany tízkoronások. Ezt a húsz koronát dobtam le, és íme, megszűnt az abcugolás, és mint egy torokból, úgy kiabálták ismét az emberek, majdnem üvöltve:- Éljen Vázsonyi, mégiscsak ő a mi emberünk!

És tényleg, hogy drasztikusan fejezzem ki magamat, közröhejbe fulladt a nagy ellentüntetés.

De nem csak a politikai élet zajlott. Eszembe jut, hogy két bájos kislányról is megemlékezzek, akik később „Dolly Sisters” név alatt világhírre tettek szert. Az Aradi utcában laktak, ahol az édesanyám. A kislányok rendszerint a tavaszi napsütésben az udvaron táncoltak, mi pedig ledobáltuk nekik az obulust. Azután feljöttek édesanyámhoz, és megismerkedtünk a családdal. Két kis táncfenomén volt. Önmaguk énekeltek, sőt néha fütyörésztek, és úgy táncoltak. Hajói tudom, még az első világháború előtt vándoroltak ki Amerikába. így aztán eltűntek a szemünk elől. Ostende-ben voltam az urammal 1925-ben, amikor nagy plakátok hirdették a „Dolly Sisters”-ek felléptét. Bizony elfelejtkeztem arról, hogy Jancsika és Ró- zsika az Aradi utcai kis táncosnők lehetnek. De olyan szépek voltak a plakáton, és uram annyira hódolója a női nemnek, hogy elhatároztuk, hogy este elmegyünk az elegáns lokálba, ahol táncoltak. Egy egész kicsi színpadon egyszerre csak megjelent a nem is annyira szép arcú, mint szép termetű két nő. Egészen furcsán öltözve. Ruha bizony nem volt rajtuk, csak hatalmas nagy, világoszöld strucctollak fedték testüket. Amint ott ültünk társaságban, egyszerre csak Jancsika lependerült a színpadról, és elkiáltotta magát:

Nini! Vázsonyi bácsi! - és már ott ült uramnak ölében. Óriási feltűnést keltett ez még az ostende-i tánclokálban is. De olyan nagyon megörültünk egymásnak, hogy szinte jól esett látnom felnőve a kislányt, aki az Aradi utcában táncolt, most itt, hogy uramnak nyakát átölelte, és hatalmas csókot cuppantott rá. Azután találkoztunk még másnap, de őket szerződésük elszólította, én pedig azután Párisba és Londonba utaztam, mert még nem láttam ezt a két nagy világvárost. Az uram nem

27