Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Üldözötten 1944-ben

csókold meg az unokádat, nem tudhatod, hogy mi fog bekövetkezni. Az sem ártana, ha magaddal hoznád a kis kézitáskádat, talán meglátva a helyzetet, az lenne a helyes, hogy Te is elutaznál. Esetleg Panni is. Azt mondottam a fiamnak, hogy semmi, de semmi szín alatt nem akarok Budapestről elutazni. Maradjanak ők is odahaza, az ember nem vág elébe az eseményeknek. Én úgy látom jónak, hogy maradjatok otthon. Én pedig máris lefekszem. De a fiam azt felelte, könyörgöm Anyám, gyere a földalattin, az Abbáziánál találkozunk, búcsúzz el a gyerektől, ha nem is akarsz elutazni. Mit felelhettem volna erre. Rendben van, jövök, de csupán a gyerektől búcsúzni, mert én nem utazom, fiam.

Máris lehozattam a kistáskámat, mely még ki sem volt nyitva tegnap este óta, hogy megjöttem, és mentem a portással a fold alá. Az Abbázia megállónál kiszállt a portás, mondván, itt van a képviselő úr és a felesége, erre ők már be is szálltak. Vasárnap este volt. Túlzsúfolt kocsi, nem is igen lehetett beszélni. De mégis megbeszéltem, hogy mi történt ezen pár perc alatt, hogy ez az ötlete támadt. Semmi sem történt, de a gyermeket akarom még egyszer látni, azt hiszem, hogy ezt megérted, de különben hajójegyet vettem számotokra, hátha mégis elutaznál Pannival együtt. Megmondtam, fiam, hogy nem utazom, elbúcsúzom a gyerektől. Nagykorú emberek vagytok, igazítsátok a sorsotokat. Tegyétek azt, amit jónak láttok. Én visszamegyek. Hogy képzeled azt, hogy Te Pesten maradsz és én elváljak Tőled, amikor azért jöttem vissza egy hónap előtt, hogy Veled együtt lehessek. Akkor talán én is elutazom, és hagyom a tárgyalást. De én rettegek érted Anyám, és féltem Pannit, és lásd be, hogy lehet, hogy elvesztettem az eszemet, de Te nem voltál itthon egész télen és nem tudhatod, hogy én mit dolgoztam a németek ellen, és hogy nekik hány besúgójuk van, és rajt vagyok a listájukon, és ők könyörtelenül elbánnak velem. Ki tudja, hogy akkor titeket is milyen sors ér.

Közben természetesen már átszálltunk a villamosra, és leértünk a hajóra. Soksok ember volt az hajónál, de nyomban rátaláltunk nászasszonyomra, aki ott ült egy pádon kis unokámmal. Képzeljétek, mondotta, ezt a pechet, nem tudok elutazni, minden iratomat Baján felejtettem az íróasztalomon. Semmi baj, mondotta a fiam, odamegyek a kapitányhoz, és majd igazollak. Drága fiam csüggedt fejjel jött vissza, és azt mondotta, már nem tudlak igazolni, már ezt nem fogadják el tőlem, és az a benyomásom, hogy mindannyiunkat, akik itt várakozunk, internálni fognak. Akkor még nem csak a zsidókra pályáztak. Volt köztük egész sereg keresztény, akikre azt mondották, hogy nem utazhat senki más, csak azok, akik nem budapesti illetőségűek, azok hazamehetnek. A budapesti illetőségűek itt maradnak. A hajó már régen elment, mi még mindig ott üldögéltünk, a gyermek éhes és álmos lett. Ekkor én mentem oda a rendőrkapitányhoz. Azt mondottam: Kérem, itt vannak az irataim, engedje meg, hogy hazamehessünk, mert a gyermeket

178