Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Üldözötten 1944-ben
St. Moritzban járt Svájcban, ott ma is megvan a Maria Barkany Weg. Mint fiatal leánykából belőlem mindig színésznőt akart faragni, csak szüleimnek nyárspolgári gondolkodása ezt nem engedte. Irén nővérem kitűnő zongoristanő volt. Nevelőnője Rubinsteinnek, a híres zeneszerzőnek húga. Sajnos huszonkét éves korában már elhalt, és így Kassán inkább szomorú emlékek vártak reám, mint derűsek. Ki is mentem a temetőbe, mert Bárkány Mária ott van eltemetve. És milyen szépen fekszik ott a domboldalon a temető, és milyen nagyon szép ott a kassai dóm és a harangjának muzsikáló bugása. Ott van a híres postaépület, amit a csehek építettek, hatalmas dimenziójú, és súgva mondta egyik a másiknak, hogy orosz repülőnek álcázva a németek bombázták a postaépületet. Milyen vidám volt az élet Kassán ’44 január elején! Újév napján egy drága barátnőm autón felvitt a Bankóra. Magasabban fekszik, azt hiszem, mint nálunk a Svábhegy, és nagyon szép szállodája volt. Köröskörül behavazottan álltak a hatalmas fenyőfák, mintha csak csupa karácsonyfa lett volna, és senki sem gondolt arra, hogy két hónap múlva hogy meg fog változni a világ. Január 10-én akartam Mátraházára a MÁV üdülőbe elutazni. De előzőleg bementem az IBUSZ irodájába megkérdezni, hogy van-e Gyöngyösről autóbuszjárat a Mátrába. A tisztviselő csodálkozva nézett reám és azt kérdezte, hogy jön a Tátra a Gyöngyöshöz. Fiatalember volt. Azért, mondottam, fiatal barátom, ha maga magyar ember, akkor tudnia kell, hogy én a Mátráról beszélek, nem a Tátráról. Nem vagyok magyar, szlovák vagyok. Nem tudom, hol van a Mátra. Talán az Erzsiké tudja, és odamutatott egy fiatal leányra. Ugyanezzel a kérdéssel fordultam hozzá. O is azt felelte, fogalmam sincs, hogy hol van a Mátra, mi itt Kassán csak a Tátrát ismerjük. Ez Horthy úr uralkodása alatt volt, amikor a németek kegyesek voltak visszaadni Magyarországnak ezt a részt. így hát elindultam mégis január 10-én azzal a jelszóval, hogy valahogy majd csak lesz, mert sehogy sose volt. Gyöngyösig egyedül ültem a kupéban, mert ez is magyar specialitás volt, akinek szabadjegye volt, azt a kalauz nagyra becsülte, aki fizetett, azt lenézték. Hát én azt akartam, hogy engem nagyra becsüljenek, és egy államvasúti ismerősöm által szabadjegyet szereztettem magamnak. így utaztam első osztályon, még visszaemlékszem, hogy az egyik állomáson egy férfi jött be, akinek jelvény volt a gomblyukában, egy tizenöt éves fiúcskával. Ennek a férfiúnak félárú jegye volt, és valami differenciája támadt a kalauzzal. Később, amikor az én jegyemet megnézte, amely névre szólt, szalutált és teljes címemet adta meg.322 Mire a jelvényes úrnak arca egyszerre olyan derűs lett, mintha a felhők mögött kisütött volna a napfény. Egyáltalán nem tudta, kiről volt szó, csak a 322 Vagyis „Kegyelmes Asszonyának szólította, mivel ez férje egykori miniszteri rangja után megillette. 169
