Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Háború, forradalom, emigráció

Münchenben. Hajnali öt órakor kellett a pályaudvarra kimenni. Nemcsak hogy kocsi és taxi nem volt, de még csak hordár sem volt a hotelben, bérszolga sem. Cipeltem a két táskámat, Herz Imre pedig, istenem, fiatal volt, csak tizenhét éves, vitte a kis táskáját és a teniszraketjét. Az a szerencsém volt, hogy alig mentem tíz lépést és már majdnem összeestem, amikor jött egy öregember, és azt mondotta, hogy öt márkáért elviszi a koffert a pályaudvarra. Boldogan ígértem ezt meg neki, és így jutottunk ki. AIV. osztályon számos hely lett volna, de a kis Herz Imre azt mondotta, ne tessék haragudni, én a negyedik osztályban nem utazhatom, mit mondanak. Roppant bosszankodtam, mert a harmadik osztály máris túl volt zsúfolva, de mégiscsak bepréselődtünk. Döcögött velünk a személyvonat, rendkívül hideg volt, magas hó mindenütt. Végre befutott egy kis állomásra, ahol kijelentették, most pedig nem megy tovább, csak este. Kénytelenek voltunk a kis Herz Imrével bemenni a városkába, és szobát nyittatni. Imre mint fiatal gyerek azonnal lefeküdt és elaludt.

Én pedig mint türelmetlen és izgatott lélek azonnal felmentem megnézni, hogy hol is vagyunk és milyen ez a kis bajor város. Egyszerre egy épülethez értem, ahol nagy volt a tömeg. Megkérdeztem, hogy mi van itt, azt mondották, gyűlés. Bemehet-e mindenki. Természetes, felelték. Erre bementem az épületbe, ahol éppen arról volt szó, hogy sztrájkba állnak a munkások. Nagyon ingerült voltam, elsősorban azért, mert nem tudtam, hogy lázas fiam hogy van Lindauban, másodsorban hogy nem volt csatlakozásom a továbbutazásra, harmadszor pedig mert egy kilátástalan jövő tárult fel előttem. Erre nekibátorodva megkérdeztem egy ott levő rendezőt, mert jelvényük volt, erről ismertem fel, hogy vajon mint idegen szólhatnék-e én is a tárgyhoz pár szót. Kicsit csodálkozva nézett reám, de azt mondta, kérem, ha megfelel a mi elveinknek, akkor szívesen. Erre bátran odamerészkedtem az emelvényre, megvártam, míg az előttem lévő szónok befejezi és azt mondottam, haragszom a gerinctelen polgárságra. Önök merészek és bátrak, megállítják a gyárakat, a közlekedést és mindazt, ami hatalmukban van. De miért nem mondja ki az orvos is, hogy nem megy beteghez. Miért nem mondja a gyógyszerész, hogy nem ad ki gyógyszert. Miért nem mondja ki a kereskedő, hogy becsukja a boltját. Ha ők is gerincesen összefognának, akkor együttesen sokkal hamarabb érnének célt, mint ilyen széthúzódással. Elég jól beszélek németül, bár nagyon magyaros kiejtéssel, de valahogy tetszett a közönségnek, hogy egy idegen asszony odamerészkedik, és gerinctelennek bélyegzi a polgárságot. Megtapsoltak, körülvettek és azt mondották, este kikísér egy kis csoport a vonathoz, hogy helyet kapjak és hogy ne legyen semmi kellemetlenségem. így tértem vissza a szállodába, ahol Herz Imre még mindig az álmok álmát aludta. Felráztam, lementünk ebédelni, és estefele bizony mégiscsak negyedik osztályon, de

123