Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Háború, forradalom, emigráció

annyira Tisza volt az oka, mint inkább a felesége. A felesége, Tisza Ilona, Tisza László lánya, unokatestvére volt. Szép asszony lehetett, csak egy kicsit dadogós volt beszéde, és észbelileg sem volt méltó párja urának. Ha Mátészalkán a pályaudvarhoz kísérte Tiszát, aki akkoriban még csak képviselő volt, és feljött az ülésekre, akkor mindenki megbámulta Tiszánénak lompos öltözékét, mert bár akkor az asszonyok földig érő hosszú szoknyát viseltek, mégis, ha lelépett a kocsiról, vagy fellépett a vonat hágcsójára, akkor látni lehetett, hogy nagyon gyakran egyik lábán fehér, a másikon barna harisnya volt. Úgy, ahogy azt éppen a szekrényből kihúzta. Házasságuk azért bizonyára nagyon boldog volt, mert Tiszáné sohasem tudta meg, hogy az ura milyen nagyon szép asszonyoknak csapja a szelet Budapesten. Ezek olyan kis családi intimitások, amelyek a legnagyobb elméknek is meg vannak engedve, mert hiszen hiába, azt mondja a közmondás: „Az ember nincsen fából”. Nagyon sok tekintetben az ország megsínylette Tiszának makacs politikáját. Tisza nem törődött semmivel, nyakas kálvinista volt és azt akarta, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Azt a sorsot azonban, amit végül is megkapott az emberektől, hogy agyonlőtték, mint egy keshedt kutyát, ezt mégsem érdemelte. De a tömeg fel volt lázítva, és bár barátai és rokonsága könyörögtek, hogy hagyja el Hermina úti lakását, még ebben is makacs volt, ott maradt, és így érte utol a végzet. Különben erre még vissza fogok térni, amikor már előbbre jutok az évszámokkal, az eseményekkel.

Egyszer volt... Magyarországon az 1900-as évek elején igen szép élet lett volna, hiszen békevilág volt. Ki is gondolt akkor antiszemitizmusra, és mégis milyen furcsa, hogy Magyarországon soha közigazgatási tisztviselő nem lehetett zsidó ember. Sem rendőr, sem csendőr, de még utcaseprő vagy levélhordó sem. Nem beszélve az alispánok és főispánokról. Egyetlen egy tényleges szolgabírája volt Magyarországnak, aki aktív zsidó voltát nem hagyta abba, Szerényi Jenő Trencsén vármegyében, a Nagy-Bittsei járás szolgabírája.219 Édesanyámnak legfiatalabb öccse volt ő. Elvégezte az egyetemet, jogász lett, és elment először egy határszéli kis tót helységbe, Csaczára árvaszéki közgyámnak. Onnan pedig megválasztották szolgabírónak. A Vág völgyének egyik gyönyörű kis helysége volt, ahol ifjúságomnak nagy részét töltöttem. A főszolgabíró, Turó-Tridvori Szeghy János volt. Két méter magas, hatalmas, vállas ember, aki elé ha odatettek egy két kilogrammos sült kacsát, vagy egy hathetes kis szopós malacot, egy ültében azt el

219 Magyarország Tiszti Cím- és Névtárában a bittsei járás szolgabírájaként Szerényi Jakab bukkan fel 1896-1899 közötti időszakban, ezt követően 1900-1902 között a Trencsén vármegyei árvaszék ülnöke. 1903-tól a Postatakarékpénztárnál jelenik meg ilyen nevű számvevőségi tiszt. Az azonosságot további kutatás tisztázhatja.

102