Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

A POLGÁRI ÉS A SZOCIALISTA FORRADALOM BUDAPESTEN 1918—1919

27. Kun Béla és Bokányi Dezső a Parlament lépcsőiről bejelentik a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását így nem végződött szakítással, de nem oldotta meg a forradalom és^a párt problémáit, ami pedig a Tanácsköztársaság katonai stratégiai helyzete következtében fontos lett volna. Visszatérve a március 21-i délutáni eseményekre: 5 órakor a Munkástanács ülése után Pogány helyettese, Moór Pál főhadnagy magához rendelte Dietz Károly budapesti rendőrfőkapitányt, s közölte vele a rendszerváltozást. A rendőrkapitány ismerte az erőviszonyokat: Budapesten 14 ezer főnyi jól felfegyverzett forradalmi katonával, 5000 fős népőrséggel s ekkor már mintegy 8000 felfegyverzett munkással szemben 1300 rendőr volt szolgálatban. A Budapesti Munkástanács március 21-én este 7 órakor lelkes és izgatott hangulatban összeült, hogy határozzon a munkásosztály nevében; a döntés végrehajtása azonban már biztosítva volt. Míg az ülés folyt, a Visegrádi utcai kommunista pártközpontban a földalatti kommunista szervezetek vezetői, Szamuely Tibor, Lukács György, Illés Artúr és társaik az odasereglő kommunisták segítségével gondoskodtak a bankok, a raktárak védelméről, és őrjáratokat küldtek ki a közrend biztosítására. A Munkástanács hangulata vitathatatlanul az új forradalom mellett volt. ürömmel fogadták az egységokmány felolvasását. Pogány rövid beszédét ismertették a Katonatanács délutáni üléséről, valamint ugyanezen az ülésen a kommunisták nevében szót kérő Bolgár Elek komoly és intő szavait. Az elnöklő Bokányi javaslatára közfelkiáltással szavazták meg a határozatot — és ezzel a munkásság kezébe vette a hatalmat. Este 10 óra körül Garbai elnökletével összeült a két párt vezetősége. Itt már a történelmi elhatározás megvalósítása volt napirenden: mindenekelőtt kijelölték az új kormány tagjait, akik nem miniszterek, hanem szovjet mintára népbiztosok lettek, a kormányt pedig Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték. A forradalom tömegbázisa tehát a győzelem első napjaiban — sőt mondhatjuk kétséget kizáróan, hogy heteiben volt a legszélesebb, a legszilárdabb. A munkásosztály szinte egy emberként vállalta a diktatúrát. A háború és az azt követő gazdasági válság hatására nemcsak a szó szoros értelmében vett proletárok helyeselték a kapitalista magántulajdon rendjének felváltását a köztulajdon rendjével, hanem az urak háborújában szenvedett katonák, a rokkantak és hadiözvegyek, a lerongyolódott kisemberek, a kis fizetésű kereskedelmi, hivatali, ipari alkalmazót-