Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Scitovszky a belügyminiszteri tárca költségvetési vitája során 1927

i

májusában élesen bírálta a fővárost: „Ami most a fővárosnál végbemegy, azt hiszem, mindenkiremézve a legkellemetlenebb benyomást kelti. Az olyan autonómia és az olyan adminisztráció, ahol mindenki és senki sem felelős, nem autonómia és nem adminisztráció." A hiteltúllépések megakadályozása érdekében az egyéni felelősség fokozását hangsúlyozta a főváros vezetésében. Alkalmat adtak a kormánynak a főváros bírálatára a különböző botrányok is, pl. a Széchenyi fürdő bővítésénél napvilágra került panama.

73 A támadások jelezték, hogy a kormány erélyesebb eszközökkel és módszerekkel igyekszik jelentősebb befolyást szerezni a főváros vezetésében; bár az addigi törvények is lehetőséget adtak erre, mégis a fővárosi törvény módosításával szándékozott céljait elérni. 7. A MUNKÁSMOZGALOM A VISZONYLAGOS STABILIZÁCIÓ ÉVEIBEN A politikai konszolidációs folyamat erősödő szélsőjobboldali tendenciái, a stabilizációt követő szanálás, a legális munkásmozgalom szociáldemokrata vezetésének eltávolodása a munkásságot érintő általános politikai és gazdasági problémáktól határozták meg az 1920-as évek közepén a fővárosi munkásság politikai arculatának változásait. A szociáldemokrata szervezett munkásság, s a soraikban élő kommunisták 1924-re visszaszorították a hivatalok, a közüzemek, az állami kezelésben levő gyárak és a plébániai hivatalok falai közé — a fővárosban és környékén — a keresztényszocialista szakszervezeti mozgalmat, de ez a jobboldallal szemben csak részleges eredmény lehetett. A nacionalista, antiszemita, munkásmozgalom-ellenes keresztényi gondolat a sajtón — nemsokára már a rádión keresztül is, a leventemozgalomban, a különböző szervezetekben állandó és szakadatlan ideológiai ós szervezeti támadásban volt a munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya ellen. A reakció konszolidálódott, és ezt a munkások elkeseredetten, ellenszenvvel nézték, különösen az öntudatosabb rétegek, amelyekben pozitív emlékként élt a megdöntött munkáshatalom emléke. Mindezt csak tetézte, hogy a munkásság soraiból kerültek a börtönökbe a politikai foglyok és a zalaegerszegi internáltak. Az egész fővárosi munkásságot sújtó szanálás különösen súlyos válságot eredményezett a faiparban és a vasiparban. Budapesten például a Thék-féle bútorgyár munkásainak 88%-át elbocsátotta, a Lingel-gyár felére csökkentette üzemét. 1923—26 között a vasfeldolgozó és gépipar munkásainak létszáma 30%-kal csökkent. A Vasművek és Gépgyárak Egyesületéhez tartozó egyes üzemekben bevezették a 3—5 napos munkahetet, a vegyészeti iparban egyharmadára csökkent a munkáslétszám. Súlyos válságba került az építőanyag-ipar, és ez katasztrofális visszazuhanást okozott a fővárosi építőiparban is. A szanálás feloldása is az építőiparban jelentkezett először, s 1926-ban a konjunkturális fordulat már az egész iparban érezhető volt. A gazdasági életnek ez a változása 1924 —25-ben még csak negatív hatásait éreztette a munkásság soraiban. A parlamenti frakció tevékenysége — melyre az MSZDP vezetősége alapozta politikáját — nem elégítette ki a munkástömegeket, sőt az esetleges későbbi parlamenti felszólalásaikra való állandó hivatkozás növelte a tömegek bizalmatlanságát a szociáldemokrata parlamenti frakcióval szemben. Nem volt egyedi eset, hogy a képviselői beszámolók gyér látogatottságát szóvá tevőknek pl. a II. kerületben is a szemébe mondták: „Minek jöjjünk, hiszen úgysem képviselik a mi ügyünket !"

74 Nem volt jobb a helyzet Pest környékén sem. Kispesten 1923 szeptemberében például csak 13-an jelentek meg a szociáldemokrata képviselő beszámolóján. A KMP A szakszervezetekben és pártszervezetekben elégedetlenkedő, a vezetést egyre nyíltabban stratégiai tevé- bíráló ellenzék elvi és gyakorlati támogatást kapott a kommunistáktól. Sőt, ez a párt tevékenyMS^ZDPbm s

®S^

ne

^ 1923 és 1924-ben központi kérdése lett. Őri Károly és Szekér Nándor Magyarországra és a szakszer- va

^ hazatérésük előtt feladatként kapták meg, hogy kapcsolatot létesítsenek az ismertebb vezetékben, az ellenzéki vezetőkkel, Weiszhausz Aladárral, Vági Istvánnal és másokkal. Azt is feladatul kapeüenzék iámo- ták, hogy igyekezzenek megnyerni az ellenzéket a párt céljaira. Ezzel tulajdonképpen létre is gátasa j^tt az ellenzéki mozgalom két irányzata, amelyek módszerekben, végső célkitűzéseikben eltértek egymástól, hiszen az ellenzék egyik része főként a bécsi Világosság-csoportra támaszkodva végleg megmaradt az MSZDP-n belül, a másik átnőtt a kommunista mozgalomba. Weiszhausz Aladár és Vági István 1923-ban a KMP tagjai lettek. Kettőjük közül Vági István volt az ismertebb, a népszerűbb, a kitűnő szónok. Az ő beszédei, felszólalásai mozgósító erőt jelentettek az ellenzéki mozgalomban. A már korábban is szervezkedő csepeli ellenzék erőre kapása Vági 1923. május 11-i beszédével következett be. A kispesti június 28-i MSZDP gyűlés is az ellenzéket erősítette. Igaz, ez is rendőri beavatkozással s a gyűlés feloszlatásával végződött, mégis Vági István beszéde sokakat mozgósított. Páratlan bátorságról tett tanúságot kispesti beszédének az a része, amelyikben a reformista szakszervezeti vezetőket példázta, s amiért a rendőrtiszt megvonta tőle a szót: