Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

A POLGÁRI ÉS A SZOCIALISTA FORRADALOM BUDAPESTEN 1918—1919

«W^rtST3KRtl8lr.t? az utasok száma lényegesen megnőtt. A világháború éveiben a havi utaslétszám 18 millió volt. Ez a Tanácsköztársaság hónapjaiban 31 millióra emelkedett. A közlekedés megreformálásával már a Fővárosi Népbiztosság foglalkozott, és a Munkástanács a veszteségesen működő üzem viteldíjait fel akarta emelni. A közlekedés gyorsítása érdekében csökkentették a megállóhelyek számát. Köztulajdonba vették a budai siklót és a svábhegyi (ma Szabadság-hegy) fogaskerekű vasutat — és bekapcsolták az egységes fővárosi közlekedésbe. A Tanácsköztársaság szocializálási intézkedései csak részkérdésekben érintették a fővárosi közműveket. A szocializálás fő iránya a magántulajdon megszüntetését célozta, s ennek megvalósítása közvetlenül érintette a fővárosi munkásságot. A Forradalmi Kormányzótanács öt nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után — március 26-án — rendeletet adott ki az ipari, bánya- és közlekedési üzemek köztulajdonba vételéről. A rendelet egy csapásra felszámolta a tőkés tulajdont az üzemekben, a bányákban, a bankokban stb., s azokat a munkásság kezébe adta át. A köztulajdonba vétel határául a 20 főnél nagyobb üzemeket jelölték meg. Budapest a szocialista termelés központja lett. Az üzemek iparágak szerinti szakirányítása azonban nem tanácsi, hanem központi feladat volt. Az egykori Tőzsdepalotában elhelyezett Szociális Termelés Népbiztossága szakosztályai irányították a teljes ipartermelést. Ezt az irányító feladatkört később a Népgazdasági Tanács vette át. A fővárosi ipar vonatkozásában a legjelentősebb technikai-szervezeti változásokat a vasipar területén hozták. Amint a villamosenergia termelésénél láttuk, kulcskérdés volt a korábban egymással versengő kapitalista üzemek termelési erejének összesítése. A Gépgyártási Szakosztály felülvizsgálta a fővárosi és környéki öntödéket, s megállapította, hogy termelőképességük kihasználása alig 25 százalékos. Ezért a legelavultabb vasgyárakban: a Vulkánban és a Wörkernél az öntödét megszüntették, s munkájukat az Első Magyar Gazdasági Gépgyár jól felszerelt, a korabeli technikai követelményeknek megfelelő öntödéje vette át. Gondoskodtak az öntödei munkásoknak a megmaradó üzemekben történő elhelyezéséről is. A lakosságot közvetlenül érintette a budapesti és környéki cipőipar átszervezése is. Közismert tény, hogy a katonaság ellátása miatt a polgári lakosság a háború utolsó éveiben már csak ritkán jutott cipőhöz. A változtatás lehetőségeit vizsgálva a Szociális Termelés Népbiztossága Bőripari Szakosztálya felülvizsgálta az összes fővárosi és környéki üzemet. Nagyrészük apró volt, elavult gépi felszereléssel, s ehhez még hozzájárultak az egészségtelen munkakörülmények, a tűz- és balesetveszély is. Termelésük gazdaságtalan volt. Ezekből az üzemekből tizenkettőnek a gépi felszerelését átszállították a kelenföldi nagy kapacitású katonai cipőgyárba, áthozták munkásaikat is. Az új gyár teljes kapacitással polgári szükségletekre gyártott cipőt. A többi megszüntetett üzem gépeivel kiegészítettek a két nagy újpesti bőrgyár, a Wolfner és a Mautner felszerelését; ezzel ezeknek az üzemeknek a termelése is jelentősen megnövekedett. A fővárosi kisipart — egészen 20 munkásig — a szocializálási rendelet nem érintette. Ennek ellenére igen sok helyen a kisebb létszámú üzemeket is társadalmasították maguk a munkások. A lakosság ellátását biztosító cipészek, szabók, asztalosok, tetőfedők s más kisiparosok önállóságát hosszú időre meg kívánták hagyni azzal, hogy később majd szövetkezetekbe tömörülnek. A gyakorlatban azonban — néhány kisiparos visszaélése miatt — jelentős számban központi műhelyekbe csoportosították őket. Ezzel inkább a vezetési nehézségeket s a lakosság ellátásában amúgy is fennálló zavarokat növelték. A cipészeknek kénytelenek voltak visszadni az egyéni önállóságukat, mert a kerületi cipészműhelyek nem váltak be. Itt és más kisipari szakmákban 34. Proletár dolgozz ! Plakát a forradalom napjaiból A fővárosi kisipar helyzete