Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A felszabadítást terv bukása Az általános nemzeti ellenállás és az általános felkelés kérdése A különböző fővárosi ellenálló csoportok tevékenysége munkásra, amelyet Topa János, a SZUBME-n keresztül a Felszabadító Bizottsággal kapcsolatba került állítólagos partizánvezér bocsátott volna a felkelés rendelkezésére, jóllehet a Kommunista Párt vezetősége a Vezérkart figyelmeztette Topa felajánlásának labilitására. Arra viszont vannak adatok, hogy Topa valóban hozott létre fegyveres szervezeteket a MAVAGban, az Egyesült Izzóban, a Karosszériagyárban és a Valéria-telepen, s hogy kapcsolatban volt több nemzetiségi munkaszolgálatos századdal, és tárgyalt bujkáló lengyel tisztekkel is, és hogy ebben a szervezkedésben nemcsak itt, hanem Kispesten, Erzsébeten, Csepelen, Kőbányán jelentős szerepe volt annak a Stolte Istvánnak is, aki a munkásmozgalomban trockista nézeteiről volt ismert, és akit ezért a harmincas évek végén a Kommunisták Magyarországi Pártjából kizártak. S az is bizonyos, hogy a Kommunista Párt szervezésétől függetlenül (néhol azonban azzal kapcsolatban) a Kommunisták Magyarországi Pártjának a Demény Pál által irányított frakciója — főképp Budapest déli peremvárosaiban — jelentős munkástömegeket tudott mozgósítani az eljövendő felkeléshez. A Topa-féle bizonytalan, de mégis komolyan vett felfegyverzett munkások mellett a Felszabadító Bizottság Katonai Vezérkara a Demény-frakció által ígért fegyveres erőt is számításba vette, de nem ellenőrizte sem egyik, sem másik fegyveres munkáserőnek a létezését, létezése esetén létszámát, felszereltségét, fegyverzetét, és nem építette be ezeket az egységeket egy olyan szervezetbe, amely a Vezérkar utasításainak értelmében a meghatározott feladatokat meg tudta volna valósítani. A Felszabadító Bizottság terve a felkelésre — a katonai és munkás fegyveres erők megszervezésén kívül — szükségessé tette azt is, hogy a felkelésről — katonai vonatkozásban — a 2. Ukrán Front főparancsnokát, Malinovszkij marsallt, és ami ennél is előbbre való volt — politikai vonatkozásban —, a szovjet kormányt, mindenekelőtt Molotov külügyminisztert értesítsék. Vannak adatok arról, hogy Malinovszkijnak elküldték a felkelés tervét, de bizonytalan, hogy megérkezett-e. Választ nem is kaphattak: a politikai vonatkozású levél Molotovhoz nem érkezett meg, hiszen azt november 23-án vitte volna egy küldöttség Moszkvába — előző este azonban árulás folytán a szervezkedést leleplezték. A Felszabadító Bizottság katonai vezérkarát elfogták, és ugyanekkor a nyilas Számonkérő Szék kezére került a Felszabadító Bizottság elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Budapest felszabadításának nagyszabású vállalkozása elbukott, még mielőtt a felszabadítás tervét, az általános felkelést, annak a Vörös Hadsereggel (és a szovjet kormánnyal) való egyeztetését meg tudták volna valósítani. Vezetőit a honvéd vezérkar főnökének rögtönítélő bírósága 1944. december 8-án a Margit körúti (ma Mártírok útja) katonai fogház épületében tartott tárgyaláson hűtlenség bűntettében mondotta ki bűnösnek, mert részt vettek abban a szervezkedésben, „melynek célkitűzése volt a törvényes kormány és államfő eltávolítása, a harcoló magyar hadsereg és a szövetséges német haderők harci szellemének megtörése, s gyengítése és hadászati intézkedéseinek a megakadályozása mellett — az ellenség, jelesül a szovjet-orosz haderő által esetleg megszállásra kerülő területeknek és lakosságnak erre a célra való előkészítése — tevékenyen részt vettek, és erre a célra, valamint az ezért vállalt feladatok teljesítésébe szövetkeztek". Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost december 8-án kötél általi halállal kivégezték. A Felszabadító Bizottság elnökét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akinek mint országgyűlési képviselőnek az ügyét a többi vádlottétól elkülönítették, a Margit körúti fogházból Sopronkőhidára szállították. Az itt (december 23-án) összeült hadbíróság ítélte halálra (miután az ekkor a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének nevezett országgyűlés visszavonta mentelmi jogát), és itt hajtották végre halálos ítéletét december 24-én reggel. A Kommunista Párt Nyílt Levele október 28-án az „általános nemzeti ellenállás" megszervezésére szólította fel a magyar népet, a Felszabadító Bizottság viszont „általános felkelést" akart kirobbantani. A Kommunista Párt titkára, Rajk László a Bajcsy-Zsilinszky Endrével és a katonai vezérkarral folytatott „egyeztető értekezleten" az erőviszonyokat, a szervezés bizonytalanságait figyelembe véve kifogásolta a felkelés puccsszerű tervét, és figyelmeztetett arra, hogy egy elsietett akció csak a Gestapo provokációinak és a varsói vérengzéshez hasonló eseteknek nyitna utat. S arra is felhívta a figyelmet (mint a Szabad Nép decemberi számában nyilvánosságra hozták), hogy „a magyar nép fegyveres felszabadító harca nem puccsszervezkedésből, nem összeesküvés alapján, hanem a tömegek apró harci csoportjainak napi harci vállalkozásain keresztül nőhet általános jellegűvé". A harci akciók eredményességéhez szükséges központi vezetés és tervszerűség azonban a Felszabadító Bizottság vezetőinek elfogatása után megszűnt. Katonai vonalon csak kisebbnagyobb helyi szervezkedések, egyéni akciók voltak. Ilyen volt az Alkotás utcai helyőrségi kórház katonaorvosainak a tevékenysége, akik — későbbi becslések szerint — mintegy 3000 ember életét mentették meg azzal, hogy a szökevényeket, politikai okokból üldözötteket betegállományba vették. Ilyen volt a Ludovika Akadémián elhelyezett karhatalmi századok tisztjeinek a „Keleti jövő" néven szervezkedő antifasiszta csoportja, amely —- a Margit-híd felrobbantása után — a budapesti közművek és hidak megmentését tűzte ki célul. A nyilas Számon-