Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A csaknem 2000 csillagos házban a június 24-i határidőig — egykorú becslések szerint, mert pontos adat nem áll rendelkezésre — mintegy 170 ezer zsidót költöztettek össze. A családok általában egy szobát vehettek igénybe, még egyet csak akkor, ha a család tagjainak a száma négynél több volt és a szoba alapterülete 25 m

2-nél kisebb, illetve, ha valamilyen foglalkozás űzéséhez még egy szobára volt szükségük (orvosi rendelő, ügyvédi iroda, mérnöki tervtár, műhely). A kiköltöző zsidók minden ingóságukat magukkal vihették, de ha a határidőig erre nem voltak képesek, ingóságaikat addigi lakásuk egyik szobájában kellett elraktározniok. A lakásokban levő összes ingóságokról (bútorok, felszerelések, ruházati cikkek, fehérnemű, ágynemű, asztalnemű, konyhai felszerelés stb.), akár magukkal vihették, akár elraktározhatták azokat, leltárt kellett készíteniük (ezeket később a pénzügyigazgatóság ellenőrizte). Az összeköltöztetés június 24-én este 8 óráig befejeződött, csupán a csillagos házakban lakó nemzsidók kiköltözése maradt későbbre (ezeknek a lakását ,,Itt nem laknak zsidók !" felirattal kellett megjelölni). Az összeköltöztetés után a főkapitány — a polgármesterrel egyetértésben — elrendelte, hogy a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók a részükre kijelölt házakat csak 14 és 17 é)ra között, kizárólag gyó-gykezelés, illetve bevásárlás céljából hagyhatják el — és hogy zsidó lakásán látogatót nem fogadhat, lakásának utcára néző ablakán keresztül társalgást nem folytathat. A villamoson zsidók csak az utolsó pótkocsin utazhattak, parkokban, sétatereken nem tartózkodhattak. A budapesti Az összeköltöztetés azonban nem a budapesti zsidókérdés megoldását, lezárását jelentette, deportálások hanem mint a vidéki zsidók esetében történt, ez a deportálás előkészítése volt. Az újságok már tervet j

umus 27-én hírül adták, hogy mintegy 1600 csendőr érkezett a fővárosba, s ezeknek a feladata nyilvánvalóan nemcsak „az összeköltözések felülvizsgálása" lett volna (mint közölték), hanem a deportálás megkezdése, amelyet a németek június 30-ra terveztek. A tervezett akciót azonban — mint Veesenmayer jelentette Ribbentropnak — „el kellett halasztani, mert a kormányzó az illetékes reszortminiszterekkel szemben tiltakozott". A kormányzó ugyanis a koronatanács június 26-i ülésén előadta, hogy „a zsidó kérdés kezelése körül egyre erősebb a közvélemény felzúdulása". Nemcsak a magyar közvéleményről volt szó, hanem arról is, hogy Horthy a szövetséges hadsereg franciaországi partraszállása után szükségesnek látta a magyarországi egyházak vezetőinek tiltakozásai mellett a pápa, a semleges országok, a Nemzetközi Vöröskereszt, majd Roosevelt amerikai elnök és az angol király tiltakozását is figyelembe venni. Kijelentette, hogy legjobban szeretné „ezt a kegyetlen és nem a magyar természethez méltó megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalában leállítani", s ha a németek követelik ezt, a magyar csendőrség ne működjön közre. Kifejtette határozott kívánságát, hogy a kegyetlenkedésekért és embertelenségekért felelős Endre Lászlót és Baky Lászlót le kell váltani. Endre leváltása június 30-án meg is történt. Baky azonban egyelőre maradt, és még egy kísérletet tett a fővárosi zsidókérdés „megoldására". A csendőrség Július 2-án Baky 1500 csendőr-tisztiiskolást vezényelt — zászlószentelés ürügyén — Budaösszpontosí- pestre, s ugyanakkor 3 — 4000 csendőrrel körülzárta a várost. A július 5-i szerdai minisztertanácsi tasa Buda- élésen pedig Jaross belügyminiszter, aki a kormányzó tiltakozása ellenére megengedte a Pest pes en fáj^ygfó zs

i<tók deportálását, bejelentette, hogy a fővárosi zsidók deportálását a hét végén megkezdik — és ezt azzal igyekezett indokolni, hogy „különben igen elromolna a hangulat a kormánnyal szemben". Horthy azonban attól tartott, hogy a csendőröket Baky nemcsak a zsidók eleportálása, hanem államcsíny végrehajtása céljából rendelte a fővárosba. Katonai intézkedésekkel (a ludovikások és az esztergomi tisztképző iskola növendékeinek mozgósításával, valamint az első páncélos hadosztály Pestre rendelésével) július 6-án elérte, hogy a csendőrök visszatértek állomáshelyeikre. A „zsidóakciót" felfüggesztették, jóllehet a németek ismételten sürgették a deportálás újrakezdését, és Jaross belügyminiszter a kormányzó ellenére is hajlandónak mutatkozott Budapest további „zsidótlanítására". Semleges or- A nemzetközi és hazai (főképp egyházi) felháborodás lecsillapítása céljából a németek hajlanszágok véd- dók voltak engedélyezni, hogy a kormány revideálja „a zsidókérdés megoldása terén eddig levelei néhány követett radikális módszereket", annak reményében, hogy (mint írták) „az iclőlegesen szünetelő" zsidó számára deportálásokat (vagy miként hivatak)san nevezték: „a budapesti zsidók külföldi munkára való átengedését") a felháborodás lecsillapítása után hamarosan folytathatják. A „bizonyos külföldi tényezők" követeléseinek kívántak eleget tenni azzal, hogy engeelélyezték a zsidó internáltak segélyezéseit, és lépéseket tettek a zsidók „bizonyos kategóriáinak a semleges, illetve ellenséges külföldre való kivándorlása céljából". A Sztójay-kormány június 27-én kérte a birodalmi kormány hozzájárulását ahhoz, hogy az a 650 zsidó, aki 1944. március 19-ig svéd állampolgárságot nyert, Svéelországba kivándorolhasson, valamint, hogy engedélyezzék mintegy 7000 személynek Palesztinába való kivándeudását. Ennek a lebonyolítását a budapesti svájci követség vállalta. A németek az engedélyt ugyan megadták (június 30-án egy 1684 főből álló „palesztinai transzportot" mint „mintaszállítmányt" — ahogy cinikusan nevezték: dísz-zsidó4tat, Paradejudent, köztük Szondi Lipót pszichológust, Ernster Dezső operaénekest, Zsolt Béla írót — fejenként 1000