Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

225. Gelléri Andor Endre 226. Radnóti Miklós A még fiatalabbaknál folytatódik a sor: Gelléri Andor Endre novelláiban az óbudai és pesti proletár- és kispolgárvilág nyer „tündéri realista" ábrázolást. Vas István Elveszett otthonok-ja a belvárosi és a lipótvárosi „táj" lírai átélése is. Az esszéírók közül a harmincas években többen foglalkoznak Budapest múltjával, figuráival. S ha a költőket vesszük: Szabó Lőrinc költészete mögött állandó táj- és környezetként ott áll a kapitalista nagyváros, a maga elidegenítő, atomizáló hatásaival. József Attila, Radnóti, a munkásköltők, másfelől a harmincas évek vége felé induló legfiatalabbak, Devecseri Gábor és mások költészetének visszatérő témái Budapest százarcú világához kapcsolódnak. Az 1944-es apokaliptikus év Budapestje mutatja sebhelyes arcát az ostromnaplókban, Nagy Lajos, Déry Tibor, Darvas József és mások írásaiban. A magyar társadalom és irodalom Budapesttel való összefonódottságát bizonyították a hazai „bestseller" irodalom modern termékei is, melyek előszeretettel választották környezetül, szinte témául a fővárost: Körmendi Ferenc Budapesti kaland-ja, Bródy Lili regényei, a könnyű műfaj és az igényes irodalom határain elhelyezkedő Zilahy-regények példázzák ezt a műfajt. (5. MŰVÉSZETI ÉLET A zenei élet kapcsán nem térünk ki a budapesti „tömegzene" részletezésére. Ez teljesen Zene alacsony színvonalú zene volt, melyben a hagyományos cigányzene s a túlnyomórészt teljesen silány „pesti" operett uralma mellett új színt legfeljebb a dzsessz s vele együtt egy újsütetű magyar slágerzene megjelenése jelentett. Ha megőrzött valamit a régi pesti sanzon játékos humorából, s nem követelte azt, hogy komolyan vegyék — akkor ez még a jobbik eset volt. Ez a slágerzene persze egy progresszív változásnak is vetülete volt: a bomló kultúrájú falutól való elszakadásnak. Amit azonban cserébe nyújtott, az többnyire — s a fasizálódás folyamain egyre inkább — a régi dzsentroid-magyarkodó műdal, az operett és a dzsessz egyes felszínes elemeinek különösképpen rossz, érzelgősséggel telített keveréke volt. A zeneművészet korszakunkban jelentős időszakát élte. A fővárosi zenei élet hagyományosan magas színvonalú volt. Itt összpontosultak a számottevő zenekarok (az Operaház zenekara mellett a Filharmémiai Társaság zenekara, a Fővárosi Zenekar, a MÁV Szimfonikusok), s a zenei élet más eszközei és feltételei (hangversenyrendezés, koncerttermek). A színvonalat — Bartók és Kodály mindenütt jelenlevő, ösztönző hatása mellett — részben a nagy külföldi zenekarok és a külföldi vagy hazalátogató művészek koncertjei tartották fenn (Magyarország, a többi keleteurópai országhoz hasonlóan, egyik nagy forrása volt a világ előadó-művészetének), részben a kiváló hazai előadók, zeneszerzők és pedagógusok gárdája (említsük meg közülük — Bartók és Kodály mellett — Bárdos Lajost, Basilides Máriát, Báthy Annát, Dohnányi Ernőt, Ferencsik Jánost, Fischer Anniét, Lichtenberg Emilt, Rösler Endrét, Székely Mihályt, Zathureczky Edét, a Léner- és a Waldbauer-vonósnégyest, a később induló fiatalok közül a korán elhunyt Faragó Györgyöt, a zeneszerzők sorából Szabó Ferencet, Weiner Leót, Veress Sándort).