Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

tudóst (Babits Mihályt, Fülep Lajost, Király Györgyöt, Trostler Józsefet, Révayi Józsefet es másokat). A kinevezések szigorú politikai, sőt gyakran vallási (ui. a katolikusok és protestánsok között éles harcok dúltak) feltételekhez voltak kötve. A társadalomtudományok területén, noha a konzervatív katedratudomány megőrizte uralkodó helyzetét, nem maradt minden változatlan. A húszas években egy fiatalabb tudósgárda került előtérbe (Szekfű Gyula, Horváth János, Eckhardt Sándor és Eckhart Ferenc, Hóman Bálint, Moór Gyula és mások); egy részük a háború előtt ellenzékben volt azzal az ókonzervatív szellemiséggel, amely az egyetemeket jórészt uralta.

50 A húszas évek vége felé a még fiatalabb generáció néhány jelentős tagja kapott katedrát vagy fontos helyet a hivatalos tudományos életben (pl. Prohászka Lajos). A katedrának komoly ára volt: idomulás az ellenforradalmi rendszer szellemiségéhez. Ez az egyik oka, hogy tárgyalt korszakunkban gyakori volt a magánéletben progresszív eszméket valló, a közéletben azonban passzív vagy a társadalmi kérdésekben konzervatív beállítottságú, de modern módszerekkel dolgozó tudós 216. Horváth János típusa. Akik nem idomultak valamilyen formában a rendszerhez, azoknak legfeljebb később, a tudományos közszellem fellazulását is eredményező harmincas években, s vidéken, csak a fővárostól távol nyílt esetleg egyetemi elhelyezkedési lehetőség.

51 A harmincas évek válságkorszaka a tudományokra egy ideig lendítő hatást gyakorolt. Az új körülmények tudományos téren visszaszorították az egyetemi, akadémiai testületek monopóliumát, s a harmincas évekre újra kialakult az a magyar viszonyokra 1919 előtt is jellemző állapot, hogy a szellemi alkotómunka színvonalasabb és elevenebb része a hivatalos kereteken kívüli fórumokra vonult vissza, vagy e fórumokon vetette meg a lábát, többé-kevésbé tudatos oppozícióban a hivatalos áramlatokkal szemben. A vidéki egyetemek kiépülése is — melyeket Klebelsberg eredetileg a maga nacionalista kultúrfölény-felfogása megvalósítása érdekében szorgalmazott — olykor elősegítette, hogy az egyes társadalomtudományok kormányzat által preferált, hivatalos irányzatai mellett félhivatalos vagy többé-kevésbé független irányzatok alakuljanak ki, illetve erősödjenek meg. A hivatalos tudományos életen kívüli vagy attól távol álló tudományos tevékenység jelentősége növekedett; egyes területeken — így a szociológia, de részben a néprajz, a klasszika-filológia területén is — ide került át az alkotótevékenység súlypontja. Tudományos A budapesti tudományos életben az egész korszakon át, s különösképpen a harmincas évekirányzatok ben, volt egy erőteljes, szélsőségesen ellenforradalmi áltudományos áramlat; példaként említhetjük a geopolitikát, az őstörténet-kutatás vagy a nyelvészet egyes szélsőségesen nacionalista irányzatait. Az igényes tudományos élet ettől a nagy, de igazi tudományosságot nem teremtő áramlattól többé-kevésbé elkülönült. Az utóbbi, szemléleti alapjait tekintve, természetesen igen sematikusan, két nagy irányzatba sorolható. Az első irányzathoz igen eltérő kvalitású és arculatú tudósok tartoztak. Olyan csoportról volt szó, mely a tudományban és a társadalmi közéletben elfoglalt helyét tekintve többé-kevésbé hasonló típusú kutatókat tömörített. Legáltalánosabb közös vonásuk az volt, hogy ők képviselték a régi hivatalos „katedratudományt". Tudományos tevékenységük módszertani jellemzője a gyakran — és igen hibásan — pozitivizmusként emlegetett, valójában azonban csak egy preszcientista fokon álló faktológia volt, mely szemléletét, többnyire alig tudatosan és eklektikusán, régi konzervatív eszmekörök elemeiből merítette. Ennek az áramlatnak szellemi szűkössége szorosan összefüggött világnézeti elmaradottságával és tájékozatlanságával, ami természetesen egyáltalán nem akadályozta azt, hogy aktív — jóllehet az értelmiségi elitre mind kisebb hatású — szerepet játsszon egy konzervatív ihletésű nacionalista ideológia és politika szolgálatában. Ebbe a kategóriába tartoztak, hogy néhány példát említsünk, s egyúttal az ide soroltak közötti különbségeket is érzékeltessük: az irodalomtörténetben a budapesti bölcsészkar egyik fő katedráját elfoglaló, jelentéktelen Császár Elemér, a sekélyes, noha az adatokat gondosan egybegyűjtő Pintér Jenő, de az Akadémia régi, nemesebb hagyományait őrző Voinovich Géza is; a művészettörténetben a megkövült szemléletű (egyébként az ellenforradalmi jobboldalhoz idomuló) Hekler Antal; a klasszika-filológiában a nyelvi és tárgyi tudásban nagy felkészültségű, egyébként azonban kevéssé jelentős Huszti József — többségük a budapesti egyetem profeszszora. Jó szaktudást gyakrabban, valóban jelentős szellemi színvonalat azonban csak kivételesen találunk e régi, hivatalos vagy annak elismert tudomány képviselői között. A filozé>fus