Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

3. KÖZOKTATÁS, KÖZMŰVELŐDÉS, KÖZGYŰJTEMÉNYEK A kultúrpolitika, a művelődéspolitika modern viszonyok között szerves része egy politikai rendszer általános politikájának. így volt ez Magyarországon is, ahol a művelődés állami, közületi irányítását az 1918—19-es forradalmak tapasztalatai, az 1919 utáni belső gazdasági-társadalmi problémák s az ellenforradalmi rendszer revíziós külpolitikai céljai a korábbinál sokkal fokozottabban kívánták meg. Ezt az új helyzetet ismerte fel Klebelsberg Kunó, a húszas évek kultuszminisztere, aki a bethleni konszolidációt kihasználva, e konszolidáció támogatására hirdette meg kétségtelenül koncepciózus programját. E program középpontjában a húszas évek elején mindenekelőtt az értelmiségi elit megszervezése és az ellenforradalmi célok szolgálatába állítása került. Ebben az időben Klebelsberg azt hangoztatta, hogy a nemzet kultúráját mindig néhány ezer ember képviseli: „Hogy ez a három — négyezer ember a tudományosságnak, a művészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földművelésnek, iparnak, közlekedésnek milyen fokán áll, attól függ, hogy az a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában."

2

'

1 A kulturális politika akkori célja elsősorban az antiliberális és antiszocialista eszmék teljes uralomra juttatása volt; továbbá a nacionalizmusnak az új viszonyokhoz való alkalmazása — előtérbe állítva e nacionalizmus belső, a társadalom „egységét" biztosító funkcióját; végül az úgynevezett kultúrfölény gondolatának elterjesztése, az a felfogás, amely szerint Magyarország csak akkor marad „revízióképes", ha „megőrzi" szellemi-kulturális „fölényét" a szomszéd országokkal szemben. Ezeket a célkitűzéseket nagymértékben elősegítették a nemzeti sérelmekkel is együtt járó trianoni szerződés hatásai az értelmiségi és kispolgári közvéleményben. Az értelmiségi elitnek, s főleg a pedagógusoknak az ellenforradalmi rend célkitűzéseihez való megnyerése volt az első alapozó lépés; ezt követte a közép- és alsófokú oktatás és népművelés ellenforradalmi megszervezése. 1926-ban új népiskolai törvényt (VII. tc.) fogadtak el „A mezőgazdasági népesség érdekeit iskolapolitika szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról".

27 A törvény jellegzetes vonása volt, hogy a fővárosi népoktatással hangsúlyozottan nem foglalkozott. Arra hivatkozva, hogy a vidék kulturális elmaradottságán kell elsősorban változtatni, viszonylag széles körű iskolafejlesztési programot hirdetett meg — Budapestnek és környező városainak azonban túlnyomóan önerőből kellett hozzálátniok a háború utáni helyreállításhoz, az iskolarendszer és iskolai hálózat, valamint a népművelés megszervezéséhez. A gazdasági konjunktúra éveiben történt bizonyos bővítés Budapesten is, ez azonban messze elmaradt a több tekintetben impozáns vidéki iskolafejlesztés méreteitől. Az építési program a fővárosban legfeljebb bizonyos épületbővítéseket eredményezett.

28 A főváros iskolapolitikája természetesen hozzáigazodott az államéhoz, azt csupán néhány területen lépte túl a fejlettebb fővárosi viszonyokból következő, az intenzívebb fejlesztés irányába mutató intézkedésekkel. így került sor a húszas évek második felében annak a rendeletnek a bevezetésére, amely a fővárosi taníté)kté)l, a kötelező tanítóképzésen túl, a már régebben felállított s bizonyos továbbképzést nyújtó pedagógiai szeminárium elvégzését is megkövetelte.

29 Ennél jóval fontosabb, pozitív irányú előrelépés volt 1925-ben az iskolaorvosi intézmény bevezetése a főváros alsó- és középfokú iskoláiban. A fővárost eredetileg 7 körzetre osztó intézmény csakhamar 47, majd 59 körzetre decentralizálódott. A harmincas évek végén emellett 5 iskolai szakorvosi rendelőintézet is működött a fővárosban.

30 Némileg bővült a napközi otthonok száma. Viszonylag jelentősebb eredménnyel járt a tornaterem-építés: a tanulóifjúság testnevelésének fokozása beillett a rendszer célkitűzéseibe. A fővárosban a népiskolai hálózat mennyiségi fejlesztése az idők folyamán veszített jelen- Művelődéstőségéből. A természetes szaporodás erőteljesen csökkenő tendenciát mutatott, s — főleg a politika a harhúszas években — a korábbinál korlátozottabb bevándorlás elsősorban nem a belső kerületek, ^"'

ra

'

9 e hanem a munkás-peremövezet felé irányult; ez az övezet közigazgatásilag, s így iskola- és népműveléspolitikai szempontból sem tartozott a fővároshoz. A munkás-peremövezetben az iskolahálózat tekintetében inkább a nem városi rangú helységekben történt bővítés; az önállé) várossá nyilvánított településeken viszont a középfokú oktatás — a polgári iskolák hálózata — szélesedett jelentősebben. Ez utóbbival kapcsolatban sok vita zajlott le a fővárosi képviselő-testületben: a szociáldemokrata küldöttek elsősorban a kötelező nyolcosztályos egységes népiskolai rendszer felállítását sürgették, melyet a kormányzat programjába vett, de tényleges megvalósításához még a harmincas években sem fogott hozzá. A harmincas években az iskolarendszer területén elsősorban a középiskolai (gimnáziumi), a szakiskolai és a tanoncképzésben ment végbe számottevőbb fejlődés; itt — akárcsak több más területen is — később a háborús konjunktúra hatott ösztönzően és bizonyos fokig modernizálóan az iskolai oktatásra. A közoktatási minisztérium az iparos-tanonciskolák új szervezetét alakította ki, s 1927-ben megkezdődött a tanonciskolák önálló intézményekké való kiépítése, de az első önálló tanonciskolák csak a harmincas években alakultak meg, és számuk igen lassan növekedett.

31