Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

nosságban nézzük, a kerekedők rétege műveltebb volt a iparosokénál. Amíg az iparosok 67, a kereskedők alig valamivel több mint 50 százaléka tartozott esupán a négy vagy hat elemit végzettek csoportjába. A polgári iskolát viszont nem végezték el lényegesen többen közülük, mint az iparosok közül, de jé>val többen rendelkeztek érettségivel. Vagyis: a kereskedők műveltsége egyenetlenebb volt, noha átlagosan magasabb, mint az iparosoké; ugyanakkor meglepően nagy volt körükben az alacsony műveltségűek száma. A műveltség hiányát sokszor a nagyfokú mozgékonyság ellensúlyozta. Ezt a kereskedőcsaládok fiainak a társadalmi életben való elhelyezkedése is mutatja. A kereskedőcsaládok ugyanis széles forrását jelentették a városi népesség különböző — nem proletár és nem „úri" — modern rétegeinek. Közülük került ki sok iparos, minden jel szerint az iparosság magasabb színvonalú csoportjaiban. Fontos forrását jelentették a nem állami tisztviselőrétegnek is, és főleg a mind nagyobb számú értelmiségnek. Munkássá viszont sokkal ritkábban váltak gyermekeik, mint az iparos családok esetében. A kereskedők területi megoszlása Budapesten erősen hasonlított az iparosokéhoz, noha a végletesség e réteget ebből a szempontból is jobban jellemezte. A két háború között a főváros belső területeinek „elcitysedése", üzleti és hivatali városrésszé való átalakulása jelentősen előrehaladt. Ezzel is összefüggött, hogy Pesten és főleg a Belvárosban s a négy legnagyobb és legvárosiasabb kerületben aránylagosan sokkal több kereskedőt találhattunk, mint a munkáskerületekben vagy a külvárosokban. Az utóbbiakban itt is azok az ágazatok voltak — többé-kevésbé egyenletesen — találhatók, amelyek egzisztenciáját a szegény lakosság nagy száma biztosította. Az V., VI., VII. és VIII. kerület tömörítette viszont a kereskedők 60 százalékát. Amíg a VII. kerületben 27 százalékuk élt, Óbudán csak 4,3, Kőbányán 3,3 százalékuk. A peremvárosok közül a kereskedelem szempontjából is csak Újpest emelkedett ki, a többi helységben különösebb erőt ők sem képviseltek. Persze helyi sajátosságok, melyek okai jórészt a messzi múltba nyúltak vissza, ezen a területen is találhatók. A kereskedők gazdagabb rétegei természetesen a főváros belső övezeteiben telepedtek meg. Ezzel magyarázható a vas-, fém- és főleg a gépárukkal kereskedők magas aránya a Belvárosban. A bőr- és díszműáru-kereskedők legfontosabb gócai a pesti Nagykörút körül helyezkedtek el, a textil kereskedők elsősorban a VI. és VII. kerületben, luxuságai a Belváros utcáiban. A könyv- és műkereskedők nagy része Budán a Fő utca mentén, valamint a Belváros, illetve a VIII. kerület Kiskörút menti részén volt található. Budán jóval több patika volt, mint Pesten. Az élelmiszer-kereskedők talán a legarányosabban oszlottak meg, érthető okokból. De voltak egészen sajátos jelenségek is. A bőrkereskedők több mint 30 százaléka a VI. kerületben volt található. A száznál nem sokkal több bútorkereskedő közül a nagyobb rész a VIII. kerületben, a hangszerkészítők és kereskedők ugyanitt, a gabonakereskedők nagy többsége a tőzsde körül, az építőanyag-kereskedők nagy többsége a főváros külső övezetében volt található. Tisztviselők. A kispolgári középrétegek nagyobbik felét Budapesten nem az önálló iparosság és a kereskedők Értelmiség tették ki, hanem a különböző tisztviselő- és értelmiségi rétegek. Már utaltunk rá, hogy a modernizálódás mindenütt a középrétegek nagy belső átalakulásával járt együtt: az önálló kisegzisztenciával rendelkezők aránya csökkent, az államhoz, városi közülethez, az ipari és egyéb monopolszervezetekhez kapcsolódó, fizetésből élő tisztviselők, szakértelmiségiek számaránya viszont erőteljesen emelkedett. A legdinamikusabban ezek közül Budapesten is az iparban és a gazdasági élet egyéb szektoraiban dolgozó tisztviselők száma emelkedett; a köztisztviselőknél viszont, mert számuk már az ellenforradalom kezdetén magasra duzzadt, nagyobb emelkedésre nem került sor. A tisztviselők társadalma két nagy, többé-kevésbé élesen elkülönülő rétegre oszlott: egyfelől az úgynevezett magántisztviselők, másfelől a köztisztviselők, illetve a hozzájuk közel álló vasutasok táborára. Vizsgált korszakunk vége felé az előbbiek mintegy 70 ezer keresőt — 32 ezer ipari és több mint 39 ezer a kereskedelemben, hiteléletben és egyebütt dolgozó tisztviselőt — az utóbbiak pedig 80 ezer keresőt, — 2300 katonatisztet, majdnem 46 ezer állami és városi tisztviselőt, több mint 10 ezer vasutas tisztviselőt és körülbelül 20 ezer nyugdíjast — jelentettek Nagy-Budapesten.

34 Hatalmas tömeg: a szélesen vett főváros egész kereső lakosságának — többé-kevésbé egész népességének — egyötöde. A népesség e hatalmas részének nagy többségét joggal soroltuk a kispolgárság körébe — a különböző csoportok társadalmi helyzetének és arculatának további elemzése sok oldalról fogja igazolni ezt a besorolást. A magántisztviselők

35 nem egészen kétharmada férfi, több mint egyharmada nő volt; a nők túlnyomó többsége a legalacsonyabban kvalifikált tisztviselői pályákon volt található: általában gépírónők voltak, akiket nem minden fenntartás nélkül tekinthetünk tisztviselőknek. A tisztviselők 44 százaléka az iparban, 20 százaléka a kereskedelemben, s ugyanekkora része a hiteléletben dolgozott, a többiek egyéb magántőkés ágak között oszlottak meg. Korábban már felsoroltuk azokat az adatokat, amelyek mindenekelőtt az ipari tisztviselők gyors és dinamikus fejlődését bizonyították. Utalnunk kell azonban a fejlődés korlátozottságára is: a fejlettebb országokhoz