Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

lemre méltó azonban, hogy a kovácsmesterek között kétszer akkora, az asztalosok között ötven százalékkal több református volt, mint az átlag — annak bizonyítékaként, hogy a falusi iparos szakmákban a fővárosba való felvándorlás már viszonylag korán tetemes volt a tiszántúli területekről is. Voltak viszont olyan — elsősorban városias és „előnyös" — szakmák, ahol a zsidó származásúak túlnyomó részt képviseltek: a nyomdászok 75, az arany- és ezüstművesek 68, az órások közel 60, az üvegesek 42, a villanyszerelők ós műszerészek 38 százaléka volt zsidó vallású. Más szakmákban egyéb okok játszottak közre a zsidók magas arányszámában: a túlnyomórészt női iparos szakmákban — a varrónők, kalaposok között — a többséget zsidó vallásúak tették ki. A kőműveseknek azonban csak 8, a kovácsoknak és borbélyoknak 10, a cipészeknek 20 százaléka volt zsidó. A külvárosokban a zsidó iparosok aránya — az ottani iparosság szakmai összetétele miatt — alacsony maradt. A budapesti iparosság már csak nyomaiban őrizte régen még igen vegyes nemzetiségi származását. A nem magyar nemzetiségűek aránya nem haladta meg körükben a többi társadalmi rétegét, s alig valamivel volt magasabb a nem magyar anyanyelvűek arányszáma is: 91 százalékuk magyar, 6 százalékuk német és 1 százalékuk szlovák anyanyelvű volt. De a kalaposok 16, a szíj gyárt ók-bőröndösök 15, a borbélyok 13, az üvegesek 12, a kőművesek 11 százaléka volt német anyanyelvű; emellett több szakmában — így a szíjgyártók, a kőművesek körében — a szlovákok aránya elérte az 5 — 6 százalékot. A 7iémet anyanyelvűek egy része mögött viszonylag új zsidó iparos-bevándorlót sejthetünk. A nyelvtudás még jobban őrizte a régi származás s az újabb bevándorlás nyomait: az iparosság öé'százaléka tudott németül, 7 százaléka szlovákul. Érdekes — talán a régi „valcolások" emlékét idézi —, hogy a budapesti iparosok 3 százaléka beszélt franciául, többen, mint ahányan románul tudtak. Hasonló nyomokat fedezhetünk fel a cukrászoknál: 70 százalékuk tudott németül és 9 százalékuk franciául — ez utóbbinak nyilván inkább csak a szakmára vonatkozó nyelvi elemeit; a viszonylag magas idegen nyelvtudás a műszerészeknél viszont inkább a magasabb műveltség jele lehetett. Az iparosnépesség Budapesten — noha távolról sem egyenletesen — a fokozatos visszaszorulás útján volt. Nemcsak létszáma stagnált, hanem — a nagyipari fejlődés nehézkes, de mégis előrehaladó mozgása következtében — gazdasági súlya is hanyatlott, társadalmilag pedig proletarizálódott. Ezt a proletarizálódást ismét hiba volna valamiféle egyetemes deklasszálódás tünetének tekinteni. Egyfelől azért, mert a folyamat lassú volt: a magyar nagyipar fejletlensége, különösen a ruházati iparban, valamint a tömeges ipari szolgáltatások területén, maga is hozzájárult fennmaradásához. A kisipar amellett, ha lassan is, átalakulóban volt; az eltűnő szakmákat részben újabbak — mint például a mind jobban specializálódó lakatos, elektromos, járműjavító stb. szakmák — pótolták. De a hanyatlás feltartóztathatatlan folyamatán mindez alapvetően nem változtatott. A kisiparosok létszáma általában nőtt azokban a szakmákban, amelyek a lakosság növekedésével szükségképpen terjednek; így került sor jelentős iparosság megtelepülésére az új külvárosokban vagy az 1930-as évektől kezdve a népesség tekintetében erősen gyarapodó pesti és dél-budai kerületekben. A növekedés azonban lassúbb volt, mint az iparoscsaládok és a felvándorlók szaporodása. Ezt bizonyítják szemléltetően a származásstatisztika adatai is. A már említett évtizedfordulón a szűkebb Budapest iparos népességének közel 50 százaléka iparos családból, 15—16 százaléka kereskedő, s körülbelül ugyanilyen része falusi paraszti családból származott; ellentétben a hiedelmekkel, amit a polgári propaganda is felkapott, hallatlanul alacsony volt a proletár származású iparosok aránya (7 százalék, ebből kb. 4 százalék ipari munkás). Egészen más a helyzet, a azt vizsgáljuk: hogyan alakult az iparos családok gyermekeinek az életútja. Ezeknek csupán egyharmada lett önálló, 15 százaléka vált tisztviselővé és értelmiségivé, de több mint 50 százaléka a munkásosztályba került. Persze itt is tekintetbe kell vennünk, hogy a munkássá válás nem minden esetben jelentett deklasszálódást még az iparosság körében sem. Nyilvánvalóan társadalmi emelkedésnek kell inkább tekintenünk az olyan nem ritka esetet, amikor egy külvárosi szegény iparos fiából jól kvalifikált, modern szakmunkás nevelődött a műszeriparban, a szerszámgépiparban, a villamossági iparban. Az iparosság persze társadalmi eredet szempontjából is igen eltérő rétegekből állt. Viszonylag Az iparosa sok volt a mezőgazdasági származású a borbélyok, a cipészek, az asztalosok, a szabók között, rétegződése igen kevés a könyvkötő, órás, szűcs szakmában. A régi, leginkább városias szakmák voltak a legörökletesebbek. De az iparosság származási összetétele módosult az idők folyamán is. Hogy itt milyen különbségek mutatkoztak, azt jól tükrözi egy régi és egy modern vas-gépipari szakma, a kovácsmesterek és a villanyszerelő-műszerészek származásának összehasonlítása. A kovácsiparosoknak 1928-ban 61 százaléka származott ipari foglalkozású családból, 17 százaléka kereskedő és kereskedelmi alkalmazott apától, s 3,6 százaléka a közlekedésben, a közigazgatásban és a szabad pályákon dolgozó apáktól; viszonylag magas volt körükben a paraszti eredetűek aránya is. A villanyszerelő-műszerész kisiparosoknak viszont csak 43 százaléka származott ipari családból, majdnem 30 százaléka a kiskereskedők családjaiból, s közel 11 százaléka