Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

állt a zsidó származású középpolgárság és polgári érteim melyet az 1918 —19-es forradalmak után megerősödött agresszív antiszemitizmus mindjobban defenzívába szorított. A történelmi körülmények a zsidó polgárság jelentékeny részét is deformálták. Politikai és szellemi tekintetben folytonosan megalkudni kényszerült azzal az ,,úri" osztállyal, mellyel együtt élt és gazdaságilag mindjobban összekapcsolódott; társadalmi biztonságérzet hiányában, zöme képtelennek mutatkozott a puritanizmus, a társadalom és közélet demokratikus felfogása stb. polgári erényeit kifejleszteni önmagában — azokat a polgári erényeket, amelyeket egyébként a modern kapitalista fejlődés mindenütt bomlasztott és háttérbe szorított. A középpolgárság két része, említettük, élesen elkülönült egymástól a kulturális tradíciók, az életmód és életvitel szempontjából. Lakhelyül az egyik réteg a Lipótvárost, a Terézvárost, a másik a budai kerületeket részesítette előnyben. Ha a társas érintkezés helyeit kellett megválasztani, az egyik a New York, az Abbázia kávéházat, a másik a Pannóniát vagy inkább a jónevű budai vendéglőket látogatta. Megvoltak a két réteg egymástól jól elkülönült nyaralóhelyei: aki Siófokra vagy Balatonboglárra ment, az rosszul érezte magát vagy nem volt szívesen látott Földváron vagy Füreden. Az egyik ízlését nagyobb lij iránti fogékonyság, de a divat és a sznobizmus is, a másikét viszont erős konzervativizmus vagy éppen érdektelenség jellemezte. Az „úri középosztályi" ág, mely — mint másutt már jeleztük — a főváros politikai életében elsősorban a Wolff- és Kozma-féle keresztény pártokat támogatta, a fővárosi politikára jóval nagyobb befolyást gyakorolt, mint a liberális polgárság; ennek fő oka az volt, hogy nemcsak a képviselőtestület közgyűlésén volt jelen, hanem a hivatalokban is. A középpolgárság két része a társas és a politikai élet formáit tekintve is elkülönült egymástól. Amíg a gazdaságilag is fontos érdekvédelmi'szervezetekben — az inkább liberálisok vezette Országos Magyar Kereskedők Egyesületében, s a konzervatívabb budapesti Iparegyletben — a kereskedők és jómódú iparosok minden rétege jelen volt, a középpolgárság „keresztény" ága a kerületi kaszinókban tömörült (a legtekintélyesebb a Lipótvárosi kaszinó volt), a másik ága a demokratikus körökben. A különböző egyházak — a keresztényeknek éppúgy, mint a zsidó hitközösségnek — hangadó elemeit ugyancsak ez a középpolgárság alkotta; az egyházak körül működő különböző egyletek és egyesületek (rétegszervezetek, jótékonysági egyletek, kultúregyesületek) vezetése is az ő kezükben volt. A különbségeket és ellentéteket persze nem volna helyes végletesen eltúlozni. Amint láttuk, e középrétegek különböző csoportjainak megvoltak a közös törekvései ós kapcsolatai is. Minél szolidabb rétegről volt szó gazdasági és kulturális szempontból, tagjai annál jobban elhatárolták magukat a tőkés pozíciók élősdi újraelosztóitól. A „keresztény középosztály" tagjainak, igaz kisebb, de nem lebecsülhető része sok mindent megőrzött az előző generációk művelt magyar liberalizmusából, szakmai megbízhatóságából. Ez a réteg többé-kevésbé éles kritikával szemlélte azokat a hozzá gyakran származásilag, rokonilag is közel állókat, akik gátlástalanul vetették bele magukat a szélsőjobboldali politika által teremtett konjunktúrába. Az „úri középosztálynak" viszont legkevésbé szolid, legagresszívabb része vett elsősorban részt a polgári pozíciók azon erőszakos újraelosztásában, amely az 1930-as években először a kereskedelem területén, majd — a zsidótörvények segítségével — a tisztviselői és a szabad értelmiségi pályákon következett be. A budapesti középréteg és értelmiség túlnyomó része a kispolgársághoz tartozott. Kikből állt Kispolgárság ez a kispolgárság ? Közéjük számíthatjuk az önálló iparosoknak az ellenforradalmi korszak vége felé — a családtagokkal együtt — mintegy százezernyi tömegéből az ún. kisiparosság több mint 60 százaléknyi többségét; az ugyancsak százezernyi, kereskedelemben és szolgáltatásban működő önálló foglalkozású népesség felét; az ipar-forgalom — ismét a családtagokkal együtt számított — 150 ezer főnyi „szellemi foglalkozású" tömegének jó kétharmad részét; a közszolgálatban és az értelmiségi pályákon dolgozók jelentős többségét. Ezeknek az adatoknak a reális értékeléséhez~szükségesnek látszik aláhúzni, hogy nálunk a „kispolgár", „kispolgári" fogalom mindmáig két oldalról is tartalmaz tisztázatlan elemeket. Egyfelől — persze mélyebb társadalomtörténeti okokból — hosszú ideig nem történt meg a „középosztály" fogalomnak, az e fogalom alá rendelt társadalmi rétegeknek a differenciálása: a „középosztály" fogalma a legkülönbözőbb kispolgári és polgári, illetve dzsentroid-polgárias rétegek gyűjtőfogalmává vált. Széles rétegek politikai gondolkozása, társadalmi illúziói tiltakoztak a „kispolgársághoz" tartozás ellen; a dzsentroid állami vagy városi kistisztviselők, a kísértei miségiek 'nagy kispolgári rétege vallotta magát büszkén a „középosztály" tagjának. Ez a hamis tudat, pontosabban ennek sajátos maradványai, sok közvetítésen keresztül sokáig hatottak —, ha másképpen nem, úgy olyan formában, hogy sokan hosszú ideig úgy vélték: a „középosztály" fogalom használata jobban kifejezésre juttathatja, mintegy elfogadhatóbbá teheti e kispolgárok elítélését. Másfelől, a kispolgár fogalma részben „lefelé" is parttalanná vált, magában foglalva olyan formálisan önálló, de valójában félproletár rétegeket (pl. a főváros külső kerületeinek vagy kül-