Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

érdekcsoportra oszlott; az egyik a Hitelbank és a hozzá kapcsolódó bánya- és iparvállalatok urait, a másik a Kereskedelmi Bank és a Weiss Manfréd Művek — Salgótarjáni Kőszénbánya Társaság monopoltőkés családjait tömörítette. E két nagy érdekcsoport köré tömörült a kisebb gazdasági hatalommal rendelkező nagytőkés csoportok jó része.

21 . A modern korszak részben módosította a nagyburzsoázia összetételét, ámbár döntő része még a Monarchia keretei között alapozta meg gazdasági hatalmát. 1919 után ebben az irányban hatott az iparfejlődés iránya, a textilipar, általában a könnyűipar fejlődése, s a régi ágazatok, az élelmezési ipar s 1938-ig a vas- és gépipar visszaszorulása vagy stagnálása; ezek a körülmények új elemeket juttattak a nagy burzsoázia — egyébként nem a legfelsőbb — köreibe. Módosítóan hatottak a monopoltőkés fejlődés újabb jelenségei is, amelyek a nagytőkések soiaiba emeltek számos üzleti vagy technikai szakembert, általában növelték a menedzser és technokrata vezetők összefonódását a finánctőkével. Nőtt a régi és az új hírközlő szervek, a sajtó, a rádió, a könyvkiadás társadalmi és politikai jelentősége, ezeknek urai vagy legfelsőbb irányítói is a nagyburzsoázia részét alkották. Módosulóban volt a nagy burzsoázia társadalmi összetételét tekintve is. Noha fő erőit továbbra is a zsidó származású nagytőkések adták, növekedett körében az arisztokratadzsentri és „úri középosztályi" elemek száma. Ezt a folyamatot segítette elő az állam növekvő szerepe, a monopoltőke államhoz fűződő kapcsolatainak a szorosabbá válása, majd a hadiipar fejlődése, de ezenkívül politikai tényezők is: az ellenforradalmi ,,kurzus"-igények, később a zsidótörvények következményei (ámbár a zsidótörvények a monopoltőkés köröket gazdaságilag lényegében nem érintették). A budapesti nagytőkéseknek mint társadalmi rétegnek a nagyságát számszerűen igen nehéz volna fölbecsülni. Említettük, hogy a legnagyobb monopoltőkés családok száma igen kicsiny volt. A főváros és környékének mintegy 1200 gyárából körülbelül 150 tekinthető komoly nagyüzemnek, azok, amelyek 200-nál több munkást dolgoztattak; közülük 26 — 30 budapesti nagyüzem foglalkoztatott ezer munkásnál többet. Egy-egy nagy gyárat is viszonylag csekély számú nagytőkés vagy menedzser igazgatott. Hogy ezek számáról képet alkothassunk, érdemes megemlíteni : egy olyan nagy és technikailag jól felszereltnek tekinthető üzemet, mint a több mint 2000 munkást foglalkoztató Hofherr és Schrantz-gépgyár, öt igazgató irányított. A budapesti nagy kereskedelmi vállalatok száma 350 körül mozgott, s 250 volt a hitelvállalatoké. Ha ezek nagytőkéseit, valamint az egyéb nagy tőkepénzeseket és nagy háztulajdonosokat is beszámítjuk, együttesen mintegy 2000 „keresőt" kapunk. Többé-kevésbé hasonló nagyságrendet mutatnak a különböző részleges statisztikai források is. Az 1930-as évek elején a budapesti gyárigazgatók, részvénytársasági igazgatók, gyárvezetők stb. száma mintegy 1300 volt. A 30-as évek végén készült lakásstatisztika adatai szerint kb. 2000 budapesti főbérlőnek volt hatszobás vagy annál nagyobb lakása, közülük 110 az ipari önállók, 150 a kereskedők, 315 a szabad foglalkozásúak, 225 a tőkepénzesek, háztulajdonosok, 335 a magántisztviselők soraiból került ki. Ezek a lakások nagy többségükben a Belvárosban, a Rózsadombon, a Lipótvárosban, a XII. kerület új villanegyedében voltak találhatók. A leggazdagabb nagytőkések kedvelték a felső úri rétegek lakta városrészeket, többnek közülük a Várban volt palotája. Nemcsak az arisztokrácia fonódott össze egyre szorosabban a nagyburzsoáziával, hanem megfordítva, a nagyburzsoázia is idomult a nagybirtokos arisztokráciához. A leggazdagabbak — azok is, akiknek a valamikor legnagyobb tőkefelhalmozást biztosító gabona- vagy borkereskedelemhez, élelmezési iparhoz semmi közük sem volt — földbirtokkal, vidéki kastéllyal is rendelkeztek. Politikai érdekeiket nagyobbrészt közvetett úton érvényesítették — nem mindig egyenlő sikerrel. Elsősorban a kormánypárt konzervatív szárnyát támogatták, de emellett a bizonyos liberális vonásokat is magába olvasztó legitimizmust, sőt részben a Budapesten összpontosuló liberális ellenzéket is. Politikai hatóerejük a legerősebb és a legközvetlenebb az 1920-as évek második felében volt, a tőkés stabilizáció viszonylag legjobb éveiben; később a szélsőjobboldal előretörése zömüket politikai defenzívába kényszerítette. A harmincas években, a dzsentri rétegek politikai előretörése idején, pozícióik egy részének feladására kényszerültek anélkül, hogy ez gazdasági befolyásukat számottevően csökkentette volna. Noha vonzódtak az ellenforradalmi rendszer liberalizált formáihoz, túlnyomórészt azonosultak a Horthy-rendszerrel, s politikai koncepciójuk a második világháború alatt sem haladta túl egy náciellenes, némileg demokratizált ellenforradalmi rendszer kereteit. Az arisztokrácia régi mecénásszerepét korszakunkban a nagyburzsoázia gyakorolta. Ez nagy súlyt adott neki a hírközlés, a tömegsajtó, a könyvkiadás, a kultúra irányításában. Hogy ezeken a területeken a harmincas években sem lett teljesen úrrá a totális fasizmus, az részben ennek köszönhető. Ugyanakkor az is tény, hogy a nagyburzsoázia a fővárosban összpontosuló kulturális eszközöket mindenekelőtt a kormányzat érdekei szerint használta fel; ha az „államrezon" és valamilyen kulturális érték között kellett választani, az elsőt részesítette előnyben. Jól példázza ezt a nagy burzsoázia sajtópolitikája, mely nagy összegekkel támogatta a kormányzat konzervatív-ellenforradalmi és félliberális irányzatát képviselő lapokat, de ha ezek mellett, az uralkodó 28* 435