Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Különösen a külterületek lakói szenvedtek a vízellátás elégtelensége miatt. Számukra — kedvező esetekben — az utcákon felállított mintegy 900 közkút révén vált elérhetővé az ivóvíz. Az egy lakosra jutó napi vízadag az 1910. évi 230 literről 1938-ra 181 literre esett. 1938-ban 172 szökőkút működött Budapesten és 14,6 millió m

2 nagyságú kertterületnek volt vízellátása. A magas tarifa révén kedvezően alakult a főváros részére befizetett összegek nagysága. A Vízművek szervezete elégtelennek bizonyult a növekvő feladatok ellátására. Jelentős megvesztegetésekről, szállítási visszaélésekről is megjelentek sajtóközlemények, amelyeket a vállalat vezetői a csőkartell nagyjaival együtt követtek el a közpénzek terhére. A pletykák kivizsgálására nem került sor, csupán az üzemi választmányt váltották le. A Vízművek személyzeti létszáma 1200—1600 fő között alakult. Köztisztasági Az 1930-as években a csatornázás, a köztisztaság és a szemétszállítás területén mérsékelt vállalatok fejlődés figyelhető meg. A főcsatornák hossza az 1929. évi 49,1 km-ről 1938-ra'50,7 km-re (3,2 százalékkal) nőtt. A mellékcsatornák az 1929. évi 504,4 km-ről 1938 végén 725 km-re bővültek. A növekedés mértéke 44 százalékos, a betonból készült csatornáknál 60 százalékos. Elkészült a Hungária körúttól kívül fekvő területek csatornázását megalapozó rákosvölgyi fő gyűjtőcsatorna, majd a Vezér és Béke utcai mellék gyűjtőcsatornák. Megindultak a Róbert Károly körúti és a Mexikói úti fő gyűjtőcsatorna munkálatai is. A két fő gyűjtőcsatorna és a Rákospatak szennyezett vizének tisztítására és a Dunába történő átemelésére készült el a magdolnavárosi új szivattyútelep. A budai területen 1934-ben fejeződött be Kelenföld általános csatornázása, ennek keretében a Budafoki úton fő gyűjtőcsatornát és az Andor utcánál új szivattyútelepet létesítettek. Óbudán 1937-ben az Árpád fejedelem útja építésével készült el az új Dunaparti gyűjtőcsatorna. A mellékcsatorna-hálózat főleg a Lágymányoson, a Pasaréti út környékén, a Rózsadombon, a Szent István (Lipót) városban és az Alsó-Rákosi réteken bővült, azokon a területeken, ahol a legnagyobb mértékű volt a lakásépítés. Kelenföldön és a Rákos-mezei körzetben nagy kiterjedésű családi házas lakótelepek alakultak ki, amelyek közművekkel való ellátottsága terén hiányosságok s egészen primitív állapotok voltak. Még kedvezőtlenebb volt a peremvárosok helyzete a szennyvizek elvezetése szempontjából: a csatornával el nem látott körzeteket magas talajvízszint és kedvezőtlen egészségügyi viszonyok jellemezték. Az átépített ferencvárosi központi csatornaszivattyú-telepen kívül három csatorna-átemelő telepe volt a fővárosnak. Az 1939-ben üzembe helyezett magdolnavárosi mellett működött az 1911-ben létesített ó-budai, s az 1934-ben felépített kelenföldi szivattyútelep. A központi naponta átlagosan 200 millió liter mechanikusan tisztított szennyvizet emelt át a Dunába, a másik három telep összesen napi körülbelül 50 millió litert. A szennyvizek tisztítása részben ülepítő medencékben, lebegő anyagok kiszűrésével történt. A szemetet a Csepel-szigeten levő telepre szállították, ahol évi körülbelül 10—12 ezer m

3 anyag feldolgozása és hasznosítása történt meg. A központi telepen 1938-ban állították üzembe a csatornaiszap-gázosító berendezést, mely metángázt állított elő. A szivattyútelep energiaszükségletének 70 százalékát'sikerült saját erőből biztosítani. A főváros a csatornaépítést magánvállalkozóknak adta ki, a csatornahálózat tisztítását és karbantartását a Csatornafenntartási Kirendeltség útján végeztette. A kirendeltség új telepe 1928-ban a Kerepesi úton létesült, évi 300—400 munkást foglalkoztattak. A csatornahálózat fenntartására az évtized folyamán mintegy 5 millió pengőt, a fejlesztésre körülbelül 14 millió pengőt fordítottak. A Köztisztasági Hivatal 1929-hez képest jelentősen kibővítette működési körét. Az utcák és járdák tisztántartása az 1929. évi 5,9 millió m

2-ről 1938-ban 7,6 millió m

2-re terjedt ki. Az elszállított szemét s hulladékok mennyisége 187 ezer tonnáról 253 ezer tonnára emelkedett. A 2500 állandó és 9000 alkalmi munkás szegényes felszereléssel rendelkezett. 1938-ban 65 gépkocsi (35 locsoló, 16 seprő, 5 szemétgyűjtő, 9 egyéb) állt rendelkezésre, ezenkívül 739 lófogatú jármű és 151 munkagép segítette a tisztaság megteremtését. Az elmaradott technikai színvonal következtében az emberi ós az állati munkaerő dominált. 1200 utcaseprő és 900 szemétgyűjtő tette ki az állomány nagyobb részét, ami annyit jelentett, hogy az utcákat általában kézi erővel söprögették, a szemetet pedig lófogatú nyitott kocsikban, a szemetesedények kiborítása útján gyűjtötték össze. 1934-től egyes belső kerületekben megoldották a pormentes szemételszállítást. A szemetet az Ecseri úti fuvartelepen a szemétvasút zárt vagonjaiba rakták, majd a Pestlőrinc határában fekvő telepre szállították. A rendszeres feldolgozás és átvizsgálás révén nagy mennyiségű értékesíthető anyagokat gyűjtöttek össze. A budai oldal hulladékainak egy részét a Fehérvári úti — 1936-ban megszüntetett — telepre, más részét a Bécsi út mentén fekvő felhagyott agyagbányák feltöltésére szállították ki. Központi szemétégető berendezés beszerzésére 1930-tól történtek erőfeszítések. Közművesítés Budapesten 1935-ben összesen 30 317 lakóházat és egyéb épületet írtak össze. Ezek közül vízvezetékkel 88 százalék, gázvezetékkel 48 százalék, villanyvezetékkel 89 százalék, csatornával 76 százalék rendelkezett. A lakóépületek 5 százalékának zsindely- vagy deszkateteje volt; de még 596 kátránypapír- és lemeztetős építményt, a nyomortelepek legrosszabb lakóviskóit is