Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

előtt. Az 1937 szeptemberi szakszervezeti körlevelükben útmutatást adtak a szakszervezetből kivált és szervezetlen építőmunkások közötti agitációra. A szeptember 9-i bizalmi értekezleteken nagygyűlés tartását határozták el, mivel az építőmunkásság türelme elfogyott. A gyűlésen — szeptember 12-én — 2500-an vettek részt, ahol ismét követelték a nyolcórás munkaidőt, a bérkiegyenlítéssel, a munkaalkalmak teremtését, az építőipari munkásság önrendelkezési jogának visszaállítását. A gyűlés előadója, Szakasits Árpád ekkor jelentette be az építőmunkásság egynapos demonstrációs sztrájkját. A megmozdulást eredetileg fővárosinak szánták, de országos megmozdulássá vált. Budapesten és környékén a szakszervezeti és a hivatalos adatok szerint egyaránt 15 ezren álltak le. Ez a jelentős tömegmozgósítás most is, mint 1935-ben, a szakszervezet és a baloldali ellenzék egységén múlott. Mindezek ellenére komoly változást az építőknek kiharcolniuk nem sikerült. Á nyolcórás munkaidő kérdésében egyáltalán nem is értek el eredményt. Meggyorsult a vállalkozóknál a minimális munkabérek bevezetése. A sztrájk politikai, antifasiszta karaktere az egész fővárosi munkásmozgalomra pozitívan hatott. Az építőmunkásokat saját egységes fellépésük további harcokra serkentette a megoldatlan gazdasági problémák felszámolásáért, a többi iparágban már bevezetés alatt álló bérügyi intézkedések kiharcolásáért. Az élelmiszerárakban 1937 —38-ban bekövetkezett emelkedés újra sztrájkokat robbantott ki. A reálbérek 1937 —38-ban 20 százalékkal csökkentek, különösen a textiliparban. Az MSZDP vezetése és a Szaktanács tudomásul vette a szakma sürgető fellépését. Áprilisban 3000 textilmunkás állt le egy hétre, de kisebb-nagyobb munkabeszüntetések még nyáron is voltak. A textilmunkások bérmozgalmai eredménnyel zárultak. A munkások 82,5 százaléka jutott béremeléshez. A sztrájkok sorából 1935 után lassan elmaradtak, esetleg egy-egy üzemre szorítkoztak a vas- és fémipari üzemek korábban tízezreket megmozgató bérmozgalmai. Ennek részben a bérek lassú emelkedése, részben a haditermelés bevezetése volt az oka. Ezzel együtt megjelentek a katonai parancsnokok is. Először a csepeli WM egyes üzemei váltak hadiüzemmé s számuk lassan, de szaporodott. Csak a csepeli VVM-ben a hadiipari termelés megháromszorozta a munkáslétszámot. Az 1935-ös 8000-ről 1940-re 25 ezer fölé emelkedett a munkások, alkalmazottak száma. Ez nagyobb volt, mint az első világháború alatti hadiipari foglalkoztatás maximuma. A katonai parancsnokok ellenőrzése alatti üzemekben minden megmozdulás, fellépés, demonstráció veszélyes volt. 1940 májusában az Elektromos Művek katonai parancsnoka 10 napi elzárásra ítélt egy munkást, mert szakszervezeti bélyeget árusított. 1940-től már a termelési hibákért is két-három nap fogda járt az ipari üzemekben. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a legfontosabb hadiipari üzemekben a munkások 20—25 százalékkal magasabb bért kaptak, mint a többi üzemben. 1939-től kezdve az üzemekben megvalósult a fizetéses szabadság, és némi családi pótlékot is fizettek. A háború előtti években általában javult a munkások helyzete. Ezzel arányban csökkentek a bérmozgalmak, átmeneti szünet állt be — az építőipar kivételével — a sztrájkmozgalmak lendületében. Ennek okai nemcsak gazdaságiak voltak. Az átmeneti megtorpanásban a jobboldal előretörése, a fasizálódás is fontos szerepet játszott. A baloldali radikalizmus válsága átmeneti volt ugyan, de a háborús helyzet, a nyilas előretörés súlyos gátjait jelentették a szocialista munkásmozgalomnak. A húszas években állami támogatással is botladozó keresztényszocialista szervezetek nem jobboldali jelentettek olyan veszélyt, amely létükben fenyegette volna a munkásosztály szervezeteit. A szervezetek gazdasági világválság éveiben már hatékonyabban léptek fel a szociális demagógia minden esz- kísértetei a ^ közét latba vető nyilasok, s a jobboldali pártokban megjelentek a munkástagozatok. A húszas ^gnyerésé^ évek közepétől megindult iparszerkezeti változások, az új rétegek belépése a munkásosztályba: objektíve a jobboldali mozgalmakat segítették. A szerkezeti változásokon túlmenően a szociáldemokrata szakszervezetek ellen hatott a munkásság számának gyors növekedése is, mivel az nem járt együtt a szervezettség növekedésével. 1938-ban a mintegy 700 ezer ipari munkásnak 15,5 százaléka volt szervezett. S ez az arány lassan tovább romlott. Ez nemcsak egyszerű statisztikai adat, hanem megdöbbentő politikai valóság is volt, amit az 1939-es választások eredményei igazoltak. A különböző nemzetiszocialista, nyilaskeresztes, hungarista mozgalmak propagandájában 1935 után fokozottan jelentkezett a munkástömegek beszervezésének, megnyerésének igénye. A gróf Festetich-féle Nemzetiszocialista Párt 1935 májusától agitációjával a fővárosi munkáskerületek felé fordult. Csoportjai létesülnek Pesterzsébeten, Pestújhelyen. Októberben továbblépnek, s 20 tagú ún. „munkásbizottságot" alakítanak, amelybe már mindegyik fővárosi kerület tagot delegál. Ezek a nyilas csoportosulások számszerűleg jelentéktelenek, de féktelen demagógiájuk nem hatástalan. Támadásaik fő iránya a szervezett szociáldemokrata munkásság, és vágyaik netovábbja, hogy szervezettségben — szétverése révén — túlszárnyalják a szakszervezeti és pártmozgalmat. Elképzeléseik terrorista módszereken alapultak; egyik csoportjuk, a Nemzetiszocialista Eszmetábor 1936 elején brigádokat szervezett a szociáldemokrata munkás24 Budapest története V. 369