Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

1932 augusztusában a Pest környéki városok és községek képviselő-testületeinek küldöttségei- A városi vám bői alakult bizottság megtartotta első ülését. Elhatározták, hogy egyöntetűen lépnek fel mind- az ellentét f6 azokban a kérdésekben, amelyekben a főváros a környékbeli városokra nézve sérelmesen jár el, gy

° ere illetve sérelmezhető helyzet alakult ki. Hosszadalmas egyeztető tárgyalásokat követően végül is csak 1933 májusában került sor a főváros vezetői és a Pest környéki települések képviselői között úgynevezett kerekasztal konferenciára. Huszár Aladár főpolgármester elnökletével. Az értekezleten főleg a pénzügyi-gazdasági természetű panaszok kerültek napirendre. A városi vámvonal megszüntetését a főváros megbízottai visszautasították azzal érvelve, hogy nem tudnak lemondani az évi 6 — 7 millió pengő bevételről; azzal is indokolták a fővárosi belső vámvonal fenntartását, hogy a vámvonal a nagyvárosi fogyasztópiac létrehozása, kedvező értékesítési lehetőségeinek fenntartása, a viszonylag magas eladási árak megvédése szempontjából is szükséges. A világháború előtti állapotokhoz képest felemelt vámtételek indokoltságát azzal támasztották alá, hogy a forgalom lényegesen csökkent, a főváros pénzügyi helyzetében viszont a vámbevételek visszaesését nem engedhették meg. A Pest környéki képviselők felhozták a városi vámok egyenlőtlen és igazságtalan voltát is, rámutatva arra a tényre, hogy a vámokat nem a ténylegesen behozott áruk mennyisége, hanem széles kiterjedésű súlykategóriák után szabták meg. így állt elő az a helyzet, hogy ha a környékbeli kistermelő 1—2 mázsa árut hozott fel a fővárosi piacra, ugyanannyit kényszerült fizetni, mint a 10 mázsát szállító kereskedő. A 30 mázsás felhozatalon felüli mennyiségért egyforma vámtételt kellett leróni. E helyzetben elsősorban a nagykereskedők jártak jól, akik 80—100 mázsa teherbírású gépjárműveken szállítottak a fővárosba. A fővárosi vámok másik visszássága az a rendelkezés volt, amely előírta, hogy a vasúton vagy hajón felhozott áruk után (függetlenül azok mennyiségétől) a mázsánkénti vámtételt kellett annyiszor kifizetni, ahány mázsa súlyú volt a küldemény. Nyilvánvaló, hogy a fővárosi vámrendszer felsorolt sajátosságai elsősorban a kisárutermelőket, a középrétegeket sújtották, a kiskereskedelmet terhelték, míg az országos működési területű érdekeltségek, monopolszervek, nagykereskedelmi vállalkozások — eladási kalkulációikba eleve belefoglalva a városi vámokat — könnyűszerrel túltették magukat a fővárosi vámterheken, mivel módjukban állt áthárítani azokat a fogyasztókra. A városi vámvonallal kapcsolatos számtalan egyedi panasz anyagából néhány jellemző, a mindennapos gyakorlatban rendszeresen előforduló sérelem is rávilágít a főváros vezetőségének a Pest környéki lakosságot megadóztató gazdaságpolitikájára. Az újpesti és kisj>esti asztalos kisiparosok, akik a gazdasági válság következtében a tönkremenés szélére jutottak, kérték annak a lehetőségnek a biztosítását, hogy nem értékesített s műhelyeikbe visszaszállítani kívánt áruik után az általuk korábban kifizetett vámösszeget a pesti vámhatárnál térítsék vissza. A küldöttek közül sokan kérték, hogy a Pestre történő felköltözés alkalmából mellőzzék az érintett családok ingóságai után fizetendő vámdíjak kivetését. Végül több küldött kifogásolta, hogy azok a környékbeli gazdálkodók, akiknek megművelendő ingatlanai részben a főváros területén helyezkedtek el, s a megélhetésük alapjául szolgáló feladatok elvégzésére fogataikkal a fővárosi vámhatárt átlépték, szintén vámot tartoztak fizetni. Jellemző a főváros vezetőségének álláspontjára, hogy az addigi gyakorlat megváltoztatására e felhozott esetekben sem láttak lehetőséget. A fogyasztási adó kérdésének tárgyalásánál a főváros még a kívánságok érdemleges megtárgyalása elől is mereven elzárkózott, hangoztatva, hogy az adó kivetése szabályrendelet alapján történik, amelynek megváltoztatását nem látják lehetőnek, mivel a városi rendelkezés az állami jövedéki eljárás alapelveivel összhangban van. A Pest környéki települések ugyanis azt szerették volna elérni, hogy a fővárosban vásárló lakosaik utáni fogyasztási adóbevételből — bizonyos megegyezéses kulcs alapján — ők is részesedjenek. A peremövezet megbízottai a kereseti adóknál is a Pest környéki részesedés kiterjesztését kívánták elérni. A fennálló rendelkezések alapján a kereseti adót a munkáltató vonta le a dolgozók fizetéséből és utalta át az illetékes városi pénztárnak. Ha egy munkaadónál 50 főnél több olyan munkavállaló nyert alkalmazást, aki naponta beutazott, illetve este visszatért más igazgatási egységhez tartozó lakóhelyére, akkor az illetékes lakóhely kérhette a pénzügyi igazgatóság útján az érintett munkavállalók kereseti adójának átutalását. A Pest környéki városok az értekezleten, arra hivatkozással, hogy bejáró és csaknem 30 000 főre tehető munkavállalóik többsége oly munkaadóknál talál alkalmazást, ahol nincsenek egy helységből 50-en, és emiatt elesnek az őket megillető kereseti adótól, kérték a létszámhatár eltörlését és valamennyi Pest környéki illetőségű, a fővárosban dolgozó munkavállaló után levont kereseti adó átutalását. A főváros vezetői ezt a kívánságot is visszautasították, mondván, hogy a végrehajtás óriási adminisztrációt igényelne. A Pest környéki panaszok között szerepelt a közlekedési adó kérdése is. A közlekedési adót az immár egységes fővárosi közlekedési vállalat egy régi szabályrendelet értelmében a jegyek árába beépítve szedte be az utazó közönségtől és fizette be a főváros pénztárába. A BSZKRT hálózata azonban nem csupán a fővárosra, hanem a legtöbb környékbeli település területére is kiterjedt, sőt a HÉV részvényeknek éppen 1932-ben történt megvásárlása következtében — egy-két kisebb